Ian McEwan: Dióhéjba zárva

Írta : Ian McEwan
Eredeti cím : Nutshell
Eredeti kiadás : 2016
Magyar cím : Dióhéjba zárva
Fordította : Lukács Laura
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2017
Terjedelme (oldalszám) : 191
90
Vidd hírét!
 
 

A világirodalmi utalásokkal át- meg átszőtt szöveg, különösen Shakespeare-nek hódolva, alighanem az egyszerű olvasó előtt fel sem tárja teljes mélységeit, hiszen a szerző a posztmodern irodalom olyan jól ismert egymásra írásának technikájával él. A palimpszeszt felső rétege maga a regény, de alatta Shakespeare, Robert W. Service, John Keats, Goethe, Wilfred Owen, James Joyce, Thomas Paine, William Blake, John Donne, Andrew Marwell, Auden, John Betjeman, sőt Elton John vagy Frank Sinatra műveire, esetleg a Bibliára tett utalásokkal van behálózva, történelmi, filozófiai, mitológiai és művészettörténeti érdekességekkel fűszerezve, majd a közelmúltból vagy éppen a majdnem-jelenből vett eseményekkel nyakon öntve. A legtöbb esetben a jelentés nagyon sokat gazdagodik, ha az olvasó fel tudja idézni az utalásokhoz kapcsolódó tudást.

Az információ ilyen részletgazdagsága már csak azért is meglepő, mert a narrátor egy még meg sem született magzat, aki úgy beszél a kinti világról, hogy még sosem látott, nem ízlelt és nem tapintotta a valóságot. Annál fontosabb viszont a hallása: a méhburok falának szorított füllel hallgatózik, majd kinyíló értelmével, behatárolt tapasztalatai börtönében értelmezi a hallottakat. Helyzete nyilván a ma divatos ezoterikus gondolkodás tételére utal, mely szerint a magzatok a megszületés előtt még közvetlen kapcsolatba állnak a Mindenséggel, és használják annak tudását, de a Rousseau-i felfogásra is, önkéntelenül arra irányítva a figyelmünket, hová lehetne az értelem ilyen magaslataiból eljutni, ha az embernek minden tapasztalás a rendelkezésére állna, és a társadalom buktatói nem állnának útjába.

Már az is elég drámai lenne, ha azzal szembesülünk, hogy ez a sok lehetőség hogyan foszlik szét a megszületés után, hogyan veszíti el az ember gyermeke a legjobb tulajdonságait, és hogyan hajtja az álmait a valóság igájába. De a névtelen és identitás nélküli magzat nem rózsaszín párnák közé érkezik. Hallgatózásai során valami szörnyűségeset tud meg: anyja gyilkosságot tervez az apja ellen, mégpedig annak testvérével szövetkezve. A történet viszonylag egyszerű, és a könyv erőssége nem is a Shakespeare-i történet újramesélésében áll, hanem a percepció újszerűségében. A főszereplő nem is létezik, amennyiben még nem vesz részt tevékenyen a világban, még csak hangos csecsemő-sírással sem szólhat bele a dolgokba. De olyan szempontból sem létezik, hogy nem is számol vele senki. Sem az egyedül élő apja, sem a sógorával viszonyt folytató anyja nem gondol rá úgy, mint hamarosan az életük részét képező lényre, nem is beszélve a nagybácsiról. Ő a leglelkesebb támogatója a gyilkosságnak, és annak, hogy valahogyan “megoldják a gyermek helyzetét”, vagyis valamilyen módon megszabaduljanak a nem kívánt tehertől.

A cselekvőképesség tehát hiányzik, de az elemző és értelmező képesség annál jobban működik. Bár számtalanszor melléfog az elméleteivel, hiszen az életről és az emberekről csak méhen belüli tapasztalata van, végül mégis tisztán áll előtte az egész terv, az indíték és a résztvevők szerepe. Ahogy a mozaikrészek lassan összeállnak, úgy változik folyamatosan a magzat “terve”. A gyilkosság megakadályozása, a bosszú és saját életének biztosítása sorra és egymásra vetítődve játszanak főszerepet rúgásaiban, mozdulásaiban, amik, persze, befolyásolják az anya állapotát.

Úgy tűnik, a magzat az egyetlen, aki képes őszintén, saját magának és másoknak címzett hazugságok nélkül, kifogások nélkül “kommunikálni”, legalább saját magával. “Odakint” lehetetlenség eligazodni az embereken. Az apja vajon életképtelen puhány, vagy a diákok hőse, aki szeretetből hagyja uralkodni a feleségét? Az anyja vajon hidegvérű gyilkos, vagy naiv kislány, aki egy rossz ember hálójába került? Egyedül a nagybácsi bűnössége biztos és állandó. Viszont a fura nézőpont ellenére is az elbeszélőnek sikerül árnyalt képet festeni a szereplőkről. A meglehetősen zárt világban mozgó, kevés ismerőssel kommunikáló anya például kezdetben úgy tűnik, hogy a magzat táplálásának és jólétének a forrása. Valami érthetetlen és baljós suttogás után viszont a kép összezavarodik, fokozatosan egyre több alkohol és egyre több idegesség rontja el (vagy már javítja?) az idilli állapotot, a suttogásokból ingerült beszélgetések, viták, tervezgetések, majd pokoli terv lesz, a mamából pedig prédára induló vadállat, majd hidegvérű gyilkos. Az információk egy részét hangokból szerzi a magzat, de a legtöbb mégis “zsigeri” természetű, anyja hangulatából, hangja színéből, belső rezdüléseiből, valami hatodik érzék segítségével megfejtett gondolataiból következtet, jól illusztrálva ezzel azt a szent és erős köteléket, ami anya és a méhében hordott gyerek között van. Az apáról alkotott kép sokkal töredezettebb, személyesen csak ritkán jelenik meg, akkor is ellentmondásosak a gyermekhez eljutó szavai, jobbára csak anyja és nagybátyja szavaiból állítja össze, illetve a később megjelenő szerető/tanítvány elmondása alapján árnyalja azt.

Shakespeare-i a helyzet, hiszen a gyilkossággal “kizökkent időt” csak egy cselekvésképtelen magzat tudhatja helyreállítani. Önmagát csak ő maga tudja megmenteni, és olyan életfeltételeket teremteni magának, amelyek között lehetőséget ad az anyjának arra, hogy megszeresse őt, megnövelve ezzel az esélyeit az életben. Igazi drámai hőshöz illő feladat, és hősünk, ez a dióhéjba rekedt kis ember meg is oldja a maga módján.


Vidd hírét!