A szépirodalom éppen azért izgalmas, és éppen azért nem megy ki soha végleg a divatból, mert vannak olyan történetek, amelyek annyira rólunk szólnak, annyira képesek megragadni az emberi létezés legalapvetőbb kérdéseit, hogy újra és újra el lehet – sőt: el kell – mesélni őket. A történetek maradnak akkor is, ha megváltozik a valóság, amiben az ember él, és a nyelv, ami a kifejezésére szolgált. Gondoljunk bele: Shakespeare több mint 400 éve írta műveit, a színházakban mégis nézőcsalogató ünnepi pillanat, amikor színre viszik egy-egy darabját.
A nagy drámaíró halálának 400. évfordulóján a Hogart Press arra vállalkozott, hogy korunk legnevesebb, legsikeresebb íróinak újratolmácsolásában jelentesse meg műveit. Az eredmény tolmácsolását a magyar olvasók számára a Kossuth Kiadó vállalta magára. Olyan művek újraértelmezéseire számíthatunk, mint a Téli rege, A velencei kalmár, a Macbeth, A makrancos hölgy, a Lear király és az Othello, a vállalkozó kedvű írók pedig nem kisebb személyiségek, mint Jeanette Winterson, Howard Jacobson, Jo Nesbø, Anne Tyler, Edward St. Aubyn és Tracy Chevalier. A műveket 20 országban tervezik kiadni.
Margaret Atwood Boszorkánymagzata – ahogy az a Shakespeare-ismerők számára már a címből kitalálható – a Vihar újraértelmezése. Főhőse, Felix, karrierje csúcsán egy sikeres színházi fesztivál művészeti vezetője, darabjai egyediek és ötletesek, és éppen a legnagyobb dobásra készül: Shakespeare Viharját akarja színre vinni olyan megoldásokat alkalmazva, amelyek néha még edzett munkatársainál is kiverik a biztosítékot. Legalábbis ez a terv. A valóság pedig az, hogy egy perc alatt munkanélküliként tér magához egy lepukkant vidéki házikóban – és innen jönnek az izgalmak.
Az írónő mesterien értelmezi újra a művet. Nemcsak kétszeresen, az eredeti műben és a jelenben, hanem háromszorosan tükröztet: adott Shakespeare műve (amit a kiadó egyébként röviden ismertet a kötet végén), adott a mű színpadi változata, amit Felix végül mégis megrendez, és adott a rendező egyéni sorsa, ami megint csak egy Vihar-átirat, vágyakkal, bosszúval és feloldozással. Ugyanilyen hármas tükörben mutatkozik meg a helyszín: a sziget Shakespeare-nél még konkrétum, a színdarabot játszó “színészek” viszont egy börtön lakói. A rendező pedig szintén a maga “szigetén”, testileg-lelkileg elhatárolódottan és világból kivonultan él és tervezi szakmai élete megkoronázásával együtt bosszúját is. A Vihar szereplőinek alapvető jellemvonásai megismétlődnek a veszélyes rabokban, de a vígan szabadlábon karriert építő álbarátokban és karrierista színészekben, korrupt politikusokban is. A tisztaság és annak lehetősége a rendező számára halott leányába húzódik vissza, akit nem tud másképpen újrateremteni, mint a színpadon megjelenítve. Ehhez viszont egy valóságban is létező nőt kell találnia, aki nemcsak, hogy megfelel a célnak, de hajlandó is bemenni az oroszlán ketrecébe és együtt dolgozni veszélyes bűnözőkkel.
Az előadással egy időben, valamiképpen általa megvalósul Felix bosszúja is, hogy a megszokott Shakespeare-i csavarral helyrebillenjen “a kizökkent idő”: a bűnösök megbűnhődnek, a jók elérik céljaikat, és maga a darab is legszebb fényében ragyog, amennyiben a színházi katarzis lehetőségével maximálisan élni tudott minden célcsoportnál. Nem csodát ígér, hanem lehetőséget, amivel élhetnek jók és kevésbé jók, eltévedtek és ködbe rejtőzöttek, becsapottak, rászedettek és sorozatgyilkosok egyaránt. Atwood csodálatos érzékenységgel helyezi át a hangsúlyokat úgy, hogy mai élet- és világszemléletünk maximálisan érvényesüljön, és mutatja fel a társadalom és az egyén legnagyobb problémáit anélkül, hogy pesszimizmusba fulladna.