Két ember, két világ találkozása mindig lenyűgöző, de fokozottan az egy olyan könyv lapjain, melynek borítóján véres lábnyomok vezetnek a semmibe. Krimire számítanánk, de inkább thriller a műfaja a műnek, amely az autisztikus személyiségjegyeket hordozó Ray és a problémákkal küszködő Iris meghatározó jelentőségű találkozásáról szól.
Iris problémás kisfiával és anyja életének furcsa jelenségeivel próbál zöld ágra vergődni. Az a veszély fenyegeti, hogy Aaront eltanácsolják a napköziből, ami lehetetlenné tenné számára a munkavégzést. Az anyja lakásában megjelenik egy oda nem illő profi tengeri akvárium, és az akvárium korábbi sorsa után nyomozva Iris eljut Rayhez. A fiatal férfi letöltötte nyolc éves börtönbüntetését egy kettős gyilkosságért, ám a pszichiáterek úgy döntöttek, nem lehet biztonságosan szabadlábra helyezni, ezért egy zárt intézetben részesül utógondozásban. A találkozás sorsdöntő: a zárkózott, rosszul kommunikáló Ray régóta először találkozik olyan személlyel, aki segíthetne rajta, Iris pedig, homályos megérzéstől vezérelve eldönti, hogy perújrafelvételt kér, hogy tisztázhassa a férfit a vádak alól.
A könyvben szokatlan intenzitással ütközik egymásnak a látszat és a valóság, a vágy és a realitás. Középpontjában napjaink átlagembere áll, akinek egy értelmes élet reményében mindent újra kell értelmeznie. Függetlenül attól, hogy valaki autista elítélt vagy szép reményű ügyvéd, ebben a világban csak akkor lehet a tévedés szükségszerűsége nélkül lépni a jövőbe, ha előtte számot vetett a múlttal, és minden olyan területen, ahol feszültséget tapasztalt, újraértelmezett mindent. Raynek erre a börtönben rengeteg ideje, de kevés eszköze van (külső-belső) bezártságából eredően. Iris szabadságát csak problémás kisfia csonkítja, de feszültséget tapasztalunk az anyjával való kapcsolatában is. Nem csoda, ha a szálak valamiképpen összekötik ezeket a szereplőket, és hiába érezzük úgy, hogy kevés ennyi ember egy jó regényhez: valójában mindenki más, aki megjelenik, csak keret, hogy kibontakozhasson a kép, aminek szereplője az elsorolt négyes.

Érdekes színfoltja a regénynek az a vonulat, amely arra fókuszál, mennyire mellékes a világnak, mit tartunk mi magunkról, ha nem sikerül azt megfelelő határozottsággal közölni. Sem Ray a hivatalok felé, sem Iris az anyja felé nem kommunikál megfelelően meggyőző erővel, mindkettőt megakadályozza ebben valami belső gát. Amíg nem vesznek megfelelően komolyan, addig nem tudunk teljesen felnőttek lenni. Mindegy, hogy a döntés, vagy egyszerűen csak az önérzet jogától ki és miért foszt meg, úgy fogjuk érezni, hogy valami hiányzik az életünkből, amit pótolni kell.
A cselekmény nagyon szövevényes, indázó és kiszámíthatatlan. Folyton valami más történik, mint amire számítunk, és a helyzetek más módon oldódnak meg, mint elképzeljük. Az utolsó pillanatig nő a feszültség, és fogalmunk sincs, mit gondoljunk. Talán felmenthetjük Rayt a gyilkosság vádja alól, de akkor ki ölte meg olyan kegyetlenül a csinos ifjú hölgyet és kislányát? Talán újraértékelhetjük az anyaságról, a gyermeknevelésről, a testvéri kapcsolatokról, általában a családról szőtt ábrándjainkat, de akkor ki vigyáz azokra, akik valami miatt nem tudnak egyedül jól boldogulni? Talán lemondhatunk a bizalom luxusáról, de akkor hogyan tudunk szembenézni saját belső világunk démonaival, ha azokat a külvilág ezerszeresen sokszorozva tükrözi vissza? S végül: talán mindennek alfája az egoizmus, ami – mint ahogy folyamatosan tapasztaljuk -, elröpít a vágyott világba, de úgy tűnik, bűn és bűnhődés ősi törvénye alól semmi nem ment fel, akkor sem, ha csak szóval vagy mulasztással vétkeztünk, akkor sem, ha “csak” annyi a bűnünk, hogy nem vettük észre életfeladatunk szentségét. S mindaddig míg végül őszintén nem szembesülünk saját tökéletlenségünkkel, a látszólagos egyensúlyt csak újabb bűnök egymásra halmozásával lehet fenntartani.