Martii Hakala, a történet főhőse olyan hidegvérrel és objektivitással mesél a finn-orosz háború lövészárkainak napi eseményeiről, mint egy semleges labdarúgó szurkoló a kupadöntőről. Barátokat, jóismerősöket, bajtársakat veszített el, de ami a legszívbemarkolóbb, hogy testvére is a harcmezőn maradt, azonban sehol semmi dráma nincs közlésmódjában, nem pátoszával, hanem a szavak nyomasztó súlyával kívánja közölni a valóság eme szörnyűséges mivoltát. A háborút nem akkor értették meg a hadat viselők, amikor vagonokba ültetve a frontvonalak irányába szállították őket, de nem is akkor, amikor az oroszok átlépték a finn határt és behatoltak Finnország területére, majd bombázni kezdtek, hanem amikor az első bajtársak elestek. Hakala szerint nem léteztek kellemes helyek a háborúban, bármilyen feladata is volt az embernek. “Eléggé egyhangú hadviselés lett volna ez, ha nem kellett volna minden pillanatban rettegnünk az életünkért, és ha nem veszítettünk volna el állandóan valakit a társaink közül.”
A fronton kíméletlenül ment az adok-kapok a felek között. Zsebkendőnyi területekért, egy-egy lövészárokért vagy állásért is iszonyatos harcok zajlottak. Néhol előretör a jelentős túlerőben lévő orosz, megszerez néhány stratégiailag fontos állást vagy bunkert, de a hősiesen helytálló, jóval szerényebb haderővel rendelkező, ámde a kegyetlen hideghez kiválóan alkalmazkodó finnek minduntalan komoly ellenállást tanúsítanak. Az oroszok támadásai az elmesélt történet alapján teljességgel eszementnek tűnhetnek, hiszen gyalogosaik a világ legtermészetesebb dolgaként teszik ki magukat a finnek lövészeinek, páncélos járműveiket is könnyedén iktatják ki a finnek, de a támadó fél erői szakmányban özönlenek, és lassan felőrlik a finnek tartalékait. Az oroszok ezen látszólag értelmetlen halálba menetelése haditechnikailag nyerő stratégiának bizonyul, az áldozatok mérhetetlenül magas száma ellenére is.
Az emberi áldozatok tragédiáján túl hangsúlyosan körvonalazódik az egyénnek a kilátástalan helyzetekből adódó tragédiája is. Elképesztően nyomasztó lehet egy olyan információszegény környezet, melyben gyakorlatilag a haditerv soron következő lépéséről vannak csupán ismereteik a fronton harcoló katonáknak. Semmit nem tudnak a politikai fejleményekről, a hadban álló országaik elképzeléseiről, a világ nagyhatalmainak álláspontjáról, saját holnapjukról, csupán azt, hogy életüket az esetleges béke vagy a további öldöklés garantálja. A bizonytalanságot csak tetézi a zord időjárás, az akadozó ellátás, valamint az embertelen körülmények. Aztán a háború végeztével elkeserítő lehetett, amikor a finn katonák meghallották a békefeltételeket, majd később az is, amikor három napig kellett menetelniük haza fele, amíg elérték az új finn határt.
Ahogy a Bereczki András által jegyzett előszóban is olvashatjuk, a történet fiktív, a szereplők sem valósak, azonban a leírások nagyon is élethűek és pontosak. A finn szerző annyira hitelesen rajzolja meg a valóságot, hogy rövid időre magunkat is a lövészárokban érezhetjük, az egyfolytában röpködő gránátszilánkok és lövedékek közepette, néha az olvasó is azt érzi, hogy rászakad az ég.
Antti Tuuri háborús naplók, visszaemlékezések és a háborúban egykoron részt vevők interjúinak alapján írta meg A téli háborút. A mű szinte kötelező darab azok számára, akik kedvelik a történelmi vagy haborús irodalmat, de én meleg szívvel ajánlom bárki számára.