Nők és férfiak, fiatalok és középkorúak, anyák, apák, barátok, barátnők, egyszóval különféle átlagos emberek történeteit olvashatjuk Anna Gavalda legújabb kötetében. Az a fantasztikus az ő könyveiben, hogy úgy képes ábrázolni ezeket az átlagembereket, hogy megismerésük közben egyáltalán nem unatkozunk. Minden ember egy külön univerzum, és a szerző ezt nagyon jól tudja érzékeltetni. Műveinek szereplői akár mi, olvasók is lehetnénk.
Ebben a kötetben hét történetet mesél el, hét különböző emberét, akik között nincs összefüggés, de mindegyikük sztorija megrázó, fájdalmas. Ott van például a nő, aki a férjét vesztette el, vagy az apa, aki a beteg kisfiát. Az előbbi egy váratlan ismeretség útján tesz szert egy barátnőre, akinek kitárja a szívét, az utóbbi a legjobb barátja, a kutyája kapcsán mesél a fiáról, akinek a halála miatt érzett végtelenül fájdalmas gyászt a kiskutya segített átvészelni. A szereplők többsége váratlanul botlik bele azokba az emberekbe, kutyába, akikből sorsfordító barátok lesznek, ezzel pedig arra hívja fel a figyelmet a szerző, hogy tartsuk nyitva a szemünket és a lelkünket, mert soha nem lehet tudni, mikor találkozunk olyan személlyel, aki a segítségünkre lehet valamilyen formában.
Az elmúlás, a veszteség érzését a legnehezebb feldolgozni, de fel lehet. Ezt sugallja a könyv címe is: Életre kelni. Lehetséges folytatni az életet egy férj, egy fiú, egy barát halála után is. Szükség lehet egy szívünkhöz közel álló emberre, rokonra, barátra, de lehet ez egy kiskutya is, valami, amiről gondoskodnunk kell, valaki, akinek kiönthetjük a lelkünket.
A kis elbeszélések ugyanakkor arra is biztatnak, hogy nézzünk szembe önmagunkkal. Ne féljünk megélni a fájdalmat, mert az a feldolgozás szerves része, ami nem valósulhat meg másképp. Keressük meg magunkban a reményt az élethez, a továbblépéshez.
A mű felér egy pszichológiai önsegítő könyvvel, közben persze sokkal több annál, irodalmi stílusa révén. Ez a stílus Gavaldánál könnyed, nagyon mai nyelvezetű, közérthető, ugyanakkor szép és a legkevésbé sem lektűr. Bár egy-egy történet után meg kellett állnom, abba kellett hagynom az olvasást, le kellett tennem a könyvet, és sokszor csak másnap tudtam folytatni, annyira felkavart egyik-másik történet, azt hiszem, erre szükség is lehet, hisz nekünk magunknak is fel kell dolgozni a történteket, nem könnyű tovább lépni olvasóként sem. Egyszerűen nem hagy hidegen, nem lehet nem beleélni magunkat egy-egy elbeszélésbe. Olyan, mintha magával az írónővel ülnénk szemben, miközben az ismerőseiről mesél. Már csak egy pohár bor hiányzik a kezünkből, hogy megadja a maximális hangulatot, ami a történetek hallgatásához elengedhetetlenül szükséges.