Mécs Anna: Gyerekzár

Írta : Mécs Anna
Eredeti cím : Gyerekzár
Eredeti kiadás : 2017
Magyar cím : Gyerekzár
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2017
Terjedelme (oldalszám) : 141
95
Vidd hírét!
 
 

Mécs Anna kötetének igazán találó címe van. Nemcsak a címadó novellához, hanem az egész kötethez mérten is. A fő téma ugyanis a gyerek helyzete a mai világban. A “gyerekzár” kifejezés, ha szokványos értelemben használjuk, a felnőtt által megteremtett biztonságra utal, de attól tartok, a novellás kötet leginkább mégis arról szól, hogyan zárják be a felnőttek a gyerekeket egy idegen, érthetetlen és következetlen szabályokkal működő, önző világba.

Mégse higgyük, hogy a novellák amolyan thriller-sorozatot alkotnak! A legtöbb esemény a gyermek (vagy a valahai gyermek) szempontjából tálalja a cselekményt, ami nyilván, a műfaji szabályok értelmében sem képezi a mű lényegét. A lényeg a kapcsolatokon, a mesélőben végbemenő folyamatokon van. Vagyis újabb irodalmi kísérletet láthatunk annak megmagyarázására, hogy a gyerekkori események, a szülők története hogyan hat az egyénre.

Történetről történetre változik az elbeszélő személye, bár a szőke fonott varkocsú lány többször visszatér. Viszont minden történet elbeszélőjének közös vonása a kiszolgáltatottság. A gyerek kiszolgáltatottsága a felnőtteknek, akik néha önmagukat, saját tévedéseiket, félrelépéseiket, bűneiket utálják a gyerekekben, máskor a hazug, hűtlen, vagy egyszerűen csak érthetetlen “másik” idegenségét. Félreértés ne essék, ezek a felnőttek nem szörnyetegek, nem olyan figurák, akikkel a kora esti híradóban találkozik az ember, amint éppen szörnyűségek miatt letartóztatják őket. Egészen közönséges, hétköznapi felnőttekről van szó, olyanokról, mint én, vagy ön, kedves olvasónk, csak éppen a szerző az orrunk alá dörgöli rejtegetett bűnünket: hogy nemcsak egymásnak, hanem még önmagunknak is idegenek vagyunk. Hogy elidegenedtünk, és minden, amit valaha, mikor még mi voltunk a kiszolgáltatott gyerekek, értéknek gondoltunk, valamiképpen kifordult önmagából, és most visszáját mutatva uralkodik az életünkön. A felnőttek világát a szenvedélyek uralják, amelyek – kezdetben úgy tűnik – hajtóerőként működhetnek. Később viszont kiderül, hogy a szerelemből fojtogató hidegség, vagy egyenesen iszonyat, gyűlölet lesz, a szakmai siker lehetetlenné teszi a személyes boldogságot, s az emlékek tévútra vezetnek.

A gyermek perspektívájából szemlélve a felnőttek mintha Dante poklának valamelyik bugyrában kóvályognának. Az analógia azért jutott eszembe, mert ezeknek a felnőtteknek fogalmuk sincs, hogyan kerültek oda, ahol vannak, hogyan kerülhetnének ki belőle, de még arról sem, hogy miért nem tetszik nekik az, ami van. Egymást és a gyerekeket hibáztatják saját helyzetükért, és monotonon ismétlik azt, amiben a legjobbak: saját életük mindennapjait. Mintha az élet olyan lenne, mint egy gömb, amelynek a felnőttek csak a belső felszínén bolyonghatnának, mindig ugyanazt a tájat látva, a perspektíva megváltoztatásának lehetősége nélkül, a gyermekek pedig a külső felén, szorosan hozzáláncolva felmenőik sorsához, de egy másik tájat szemlélve. Így aztán a generációk nyilvánvalóan sosem juthatnak közös nevezőre, és ez a felfedezés – bár nem újszerű – már önmagában is tragikus lehetne. De talán még rosszabb a helyzet, ha arra gondolunk, hogy ez egy végtelen folyamat: hogy a ma gyermekei a holnap felnőttjei, a ma reményei a holnap csalódásai, és a ma szenvedélyei a holnap útvesztői.

A szerző: Mécs Anna
A szerző: Mécs Anna

A továbbgondolásra pedig azért van szükség, mert a novellák hőseinek többnyire sikerül kinyitni a gyerekzárt, kilépni a gömb felszínére, megszabadulva attól az értelmetlenségtől, ami a szülők világára jellemző. Viszont ennek ellenére nem tűnnek olyanoknak, mint akiket „sikerre” predesztinált volna a sors. Sikerre olyan értelemben, hogy majd később ne kerüljenek vissza a diadalmasan elhagyott csapdába. És, igen, itt érzem Mécs Anna könyvének erejét. Abban a befejezetlenségben, ami lehetővé teszi, hogy az olvasó elgondolkodjon azon, vajon mitől is lehetne mindez egészségesebb, bizalomgerjesztőbb, jövőbemutatóbb. Vajon mi hozná meg azt a vágyott harmóniát, amelyben a következő generáció nem érezné úgy, hogy csapdába esett?

Nagyon tetszettek még az egyes novelláknak választott címek. Legtöbbjük nemcsak témamegjelölő, hanem új mélységet is ad a szövegnek, mint a „Kukába vele”, amelyben a gyűlölt após ravaszkodása ráncigálja ki középkorú menyét a köldöknéző énközpontúság csapdájából, vagy a metaforikus „Függvények”, ahol vagy az életnek, vagy az életre alkalmazott matematikának kell dugába dőlni – bár a következtetés egyik esetben sem lesz vidámabb. A „Dublőr” fellebbent valamiféle megoldásnak szánt mozzanatot is, de bennem felötlött az is, hogy a hiba valószínűleg nem a szülőkben, nem a nagyszülőkben, nem a rendszerben keresendő. Csak és kizárólag önmagunkban javíthatunk meg bármit, akkor is, ha nem érezzük magunkat felelősnek a hibákért. A probléma csak az, hogy ez a hozzáállás ugyanolyan önző, mint az, ami arra ítélt, hogy perspektívák nélkül rójuk monoton köreinket egy ki tudja hol levő gömb sötét belső felszínén.


Vidd hírét!