Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Írta : Andrus Kivirähk
Eredeti cím : Mees, kes teadis ussisõnu
Eredeti kiadás : 2007
Magyar cím : Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét
Fordította : Kőhalmy Nóra
Kiadó : Typotex Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 416
20
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Bizonyos fórumokon olvasott kritikákat, olvasói véleményeket és értékeléseket látva arra számítottam, hogy ez a regény kimondottan jó lesz, és nagyon fog tetszeni. Könnyű szórakozást ígért, fekete humort és egy jó kis fantasy történetet. Ehhez képest nekem egyáltalán nem tetszett, és nem a történettel volt bajom, hanem a stílusával, ami nem ütötte meg az elvárt mércét.


A könyv egy Leemet nevű fiúról szól, aki abban az erdőben nő fel az édesanyjával és a nővérével, ahol már csak pár család él úgy, mint az ősidőkben, farkasokat tartva háziállatként, a szent ligetbe járva imádkozni egy sámán vezetésével, áldozatokat mutatva be, és ami a legfontosabb, egyre kevesebben beszélik már a kígyók nyelvét, aminek a segítségével szólnak az erdő állataihoz, és ami segít túlélni a vadonban. Leemetet a nagybátyja tanítgatja erre az ősi nyelvre, aztán barátja, a vipera Ints által fejleszti magasabb szintre a tudását. Az erdőből egyre többen költöznek be a faluba, ahol az alantas földműveléssel és kenyérzabálással töltik mindennapjaikat az emberek, akik felnéznek a fényes páncélú hódítókra, alávetik magukat nekik, és őket szolgálják. Erős társadalomkritika rejlik a műben, ennek a változásnak a bemutatásán keresztül fejezi ki az író, hogy mennyire elkorcsosult világban élünk, mennyire nem adunk őseink hagyományaira, mennyire behódolunk az aktuális hatalomnak. Ez kifejezetten pozitívum a regényben, a társadalmi és politikai elnyomást nagyon jól szemlélteti a szerző.

Leemet többször is kapcsolatba kerül a falusiakkal, kíváncsi gyermekként lenyűgözi az ottani élet, kamaszként a lányok után jár, de ekkor már nem tetszik, ahogy ott élnek az emberek. A fiúból lassan fiatal férfi lesz, és közben rengeteg veszteség éri, halál jár a nyomában, miközben ő az Észak Sárkányát keresi, aki megmenthetné és visszahozhatná az erdőbe az régi szép időket.

Furcsa szokásokkal találkozunk a regényben, a nők bizonyos időnként virgácsozzák magukat, könnyen elcsábulnak és együtt hálnak a medvékkel, az emberek farkasokat fejnek a tejükért, és barátkoznak a viperákkal. Érdekes világ ez, különös alakokkal teli, akikről többnyire az az érzésünk, hogy megőrültek, és belegondolva, az elmagányosodás érzése valóban őrületbe kergetheti az embert.

Tehát a történet egész jó, leszámítva, hogy a nőket eléggé butának és erkölcstelennek ábrázolja az író. Van benne humor is, bár szerintem gyengécske, de mondanivalóval bír, ezért értékelem.

A stílus azonban sok kívánnivalót hagy maga után, kezdve a rengeteg ismétléstől a naiv, gyermeteg mondatszerkezeteken keresztül a szájbarágásig, ami kikészített. Miért kell majdnem minden gondolatát, tettét megmagyarázni a szereplőknek, főleg Leemetnek? Igaz, hogy ő a narrátor, de az olvasó képes belehelyezkedni a hősök szerepébe, rá lehet bízni a képzeletére a legtöbb esemény, érzés, gondolat értelmezését. Ez az olvasmány erre nem ad lehetőséget, ami véleményem szerint óriási hiba.

A könyv puhaborítós, a rajta látható grafika pedig figyelemfelkeltő a sötét köpenyes alakkal, aki botot tart a kezében, akár egy varázsló. Bár nyomokban tartalmaz némi észt mitológiát, túl sok köze nincsen hozzá, leszámítva, hogy a balti népek nagy része hitt a természet szellemeiben. A szerző hazájában a legnépszerűbb 21. századi író, és ez a műve megjelenése évében egyike volt a legkeresettebb könyveknek.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •