Daniel Ellsberg elsősorban a Pentagon-iratok (Pentagon Papers) néven elhíresült elemző tanulmány sajtónak történő kiszivárogtatása révén vált ismertté a hetvenes évek elején. (A mintegy 7000 oldalas, 47 kötetes, az USA vietnámi háborús szerepéről készült elemzést Robert McNamara akkori hadügyminiszter megbízásából készítették 1967-ben.) A jogi felelősségre vonást sikerült elkerülnie, évtizedekkel később, 2006-ban pedig tettéért megkapta az alternatív Nobel-díjként is emlegetett Helyes Életmód Díjat (Right Livelihood Award). A 2017-ben megjelent Végítéletgép című könyve szerepel az Andrew Carnegie Kiváló Tényirodalmi Díj 2018-as rövidlistáján. Ahogy alcíme is jelzi (Egy atomháború-tervező vallomásai), a könyv visszaemlékezés életének arra a szakaszára, amikor az amerikai nukleáris stratégia kidolgozásában játszott fontos szerepet. A könyv címe arra az évtizedek alatt kiépített nukleáris fegyverrendszerre utal, amelynek beindítása minden valószínűség szerint elhozná a nukleáris télnek nevezett – a Föld élővilágának jelentős részét elpusztító – állapotot.
A könyv két részből áll, az első a Bomba és én címet viseli, és Ellsberg RAND Corporationnél eltöltött első éveire fókuszál, nagyjából a kubai rakétaválsággal bezáróan. Tizenhárom fejezetet felölelő személyes vallomás arról, hogyan szembesült fiatal elemzőként 1961-ben azzal, hogy az Egyesült Államok akkori általános haditervének végrehajtása következtében becslések szerint hatszázmillió ember halna meg az északi féltekén (ez több mint két évtizeddel a nukleáris tél elméletének kidolgozása előtt volt), és hogyan tűzte ki életcélul egy ilyen jellegű terv végrehajtásának megakadályozását. A második rész (Út a végítélet felé) további nyolc fejezetben elsősorban történelmi visszatekintés arra vonatkozóan, hogy mi volt az az első momentum, aminek köszönhetően kiszabadult a szellem a palackból, és a városok bombázásának stratégiai szintre emelésével elfogadottá vált a nagyszámú emberáldozat, mint járulékos veszteség, megágyazva ezáltal a nukleáris fegyverkezés korszakának.
Ellsberg tényirodalmi regényének erőssége, hogy jelentős mértékben személyes élményekre alapoz – aminek hatását az egyes szám első személy használata felerősíti. Emellett számos olyan kormányzati dokumentumra is hivatkozik, amelyek titkosságát az utóbbi évtizedekben oldották fel, továbbá több, a témában született könyvet, tanulmányt, cikket felhasznál. A könyv közel 300 tételes jegyzetanyagában szereplő címek között szemezgetve túlzás nélkül kijelenthető: ha az olvasó ezek alapján szeretne mélyebben elmerülni a témában, több hónapra elégséges olvasnivaló állna a rendelkezésére. És mivel Ellsberg állásfoglalása a kérdésben egyértelmű, talán nem is ártana kissé jobban elmélyülni a témában, amivel esetleg a szerző megosztó vagy nehezen emészthető állításait árnyalni, esetleg igazolni vagy cáfolni lehetne.
A Végítéletgép egy rendkívül információ- és élménygazdag beszámoló – a szerző részéről pedig minden bizonnyal egy elszámolás eddigi életével és valószínűleg lelkiismeretével is –, amely révén a világpolitika működését befolyásoló folyamatok kulisszái mögé nyerhetünk betekintést, olyan döntési mechanizmusokba, amikről egyébként valószínűleg kevés alkalmunk van olvasni. Ellsberg ebből a szempontból egyáltalán nem tűnik kispályásnak, és tesz néhány igencsak meglepő, elgondolkodtató vagy éppenséggel ijesztő állítást, ami ezt még jobban felerősíti. Nem szeretnék túlságosan spoileres lenni, de ízelítőként azért szemezgetnék ezek közül.
Számomra a legmeglepőbb rész talán az volt, amikor azt a köztudatban élő meggyőződést próbálja eloszlatni, miszerint az amerikai nukleáris fegyverzet indítógombja felett egyedül a mindenkori amerikai elnök rendelkezik, ő az, akinek hatáskörébe tartozik a „piros gomb” megnyomása. Azzal alapvetően nincs is gond, hogy nem egyetlen ember kezében összpontosul ekkora hatalom (sőt!), de amiről Ellsberg ír, az egészen elképesztő: szerinte a hatvanas években az elnöki hatásköröknek olyan szintű delegációs mechanizmusa létezett – valószínűleg az elnök tudta nélkül –, ami elméleti lehetőséget biztosított arra, hogy bármely, atomfegyverekkel felszerelt amerikai támaszpontról nukleáris csapást indítsanak, akár egy alacsonyabb rangú katonai parancsnok utasítására is. Egy félreértett üzenet, egy téves riasztás vagy kommunikációs űr gyakorlatilag elég lehetett volna ahhoz, hogy valaki úgy döntsön, beindít egy atomtámadást a Szovjetunió ellen. Ez különösen annak fényében tűnik félelmetesnek, hogy az akkor létező általános hatitervben egy nukleáris első csapásban a Szovjetunió és Kína közös, egymástól elválaszthatatlan célpontként szerepelt, azaz egy előbbi ellen beindított támadás során automatikusan utóbbi területén található helyszínek is célpontokká váltak volna, továbbá hogy nem volt beépítve a rendszerbe az elindított támadás leállításának lehetősége.
Azok a részletek nem leptek meg különösebben, amikből az derült ki, hogy a vezérkarnak mekkora befolyása volt a politikumra (ez valószínűleg ma sincs másként), az azonban igen, hogy ez adott esetben az elnök részéről érkező kérések figyelmen kívül hagyását is jelentette. Az Ellsberg által felhozott egyik példában egészen abszurdnak tűnik az a párbeszéd, amikor az elnök utasítására az egyik tanácsadója a háborús tervek alapjául szolgáló összhaderőnemi stratégiai képességek tervét (JSCP) kéri a vezérkari főnöktől, aki viszont arra hivatkozva utasítja el a kérést, hogy azt soha senkinek nem adták ki.
Jóllehet a közvélemény abban a tudatban él, hogy az atomfegyverek első használatának legitim és lehetséges első opciója elsősorban szimbolikus és retorikai lehetőség, Ellsberg szerint Trumantól kezdődően mindegyik amerikai elnök hivatalában volt példa arra, amikor kötelességének érezte fenyegetésként felhasználni a nukleáris fegyverek bevetésének lehetőségét. Az 1945 augusztusi Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadástól kezdődően 1996-ig, Clinton elnökségével bezárólag a szerző 25 olyan helyzetet sorol fel, amikor amerikai részről nyilvános vagy titkos fenyegetés, esetleg a vezérkarnak kiadott utasítás formájában felmerült az atomfegyverek használatának lehetősége. És ez igaz azokra az elnökökre is, akik deklarálták abbéli meggyőződésüket, hogy nukleáris fegyverekkel folytatott háborút nem lehet megnyerni, mivel ez a kezdeményező fél számára is végzetes következményekkel járna. A sort pedig lehetne folytatni további példákkal, hiszen Ellsberg könyve tele van hasonló merész és kemény állításokkal.
Mindenképpen érdemes néhány mondatot szólni a szerző stílusáról és a magyar kiadásról. Bár az egyes szám első személy használata közelebb hozza az olvasót a szerzőhöz és az elmesélt eseményekhez, Ellsberg stílusa egyáltalán nem könnyíti meg az olvasást. A hosszú és bonyolult mondatszerkezetek gyakori használata, a sok ismétlés, a több helyen is előforduló, kevésbé lényeges információkba való belebonyolódás, a könyv nem mindig áttekinthető szerkezeti felépítése nehézkessé teszik az olvasást és próbára teszik az olvasó türelmét. A sok név miatt pedig legalább egy névjegyzék a fontosabb szereplőkkel nagyon jól jött volna. Sajnos a magyar kiadás sem könnyíti meg az olvasó dolgát, és igazából nem is mindig egyértelmű, hogy a nehézkes megfogalmazások vajon Ellsberg számlájára írhatók vagy fordítói hiányosságok eredményei. Már csak azért sem, mert utóbbiból is akad néhány (pl. értelmetlen mondatok), mint ahogy szerkesztési/korrektúrázási hiba is van bőven: kimaradt szóközök, hibás szavak (felcserélt betűk), elrontott felsorolás (pl. az előző bekezdésben említett huszonötös lista sorszámozása a magyar kiadásban 1., 2., 1., 2., 3. … 23. – miközben az angol kiadásban ez rendben van). Mint ahogy az is eléggé megmagyarázhatatlan, hogy miért maradt le a magyar kiadásból a fejezetek számozása, miközben az angolban számozva vannak (ezt egyébként azt követően ellenőriztem le, miután egy helyen hivatkozás volt a 16. fejezetre), vagy miért hiányzik a magyarból a tartalomjegyzék. Az már csak hab a tortán, hogy a magyar kiadást annyira apró betűkkel nyomtatták, hogy szinte kínszenvedés olvasni (jobb helyeken a lábjegyzetek mérete ekkora), nem beszélve arról, hogy a végjegyzeteket ehhez mérten természetesen még kisebb karakterekkel szedték. Lehet így is könyvet kiadni, de nem érdemes. A kiadó múltja és neve ennél többre kötelez.
Mindent félretéve, a Végítéletgép egy gondolatébresztő tényirodalmi mű arról, hogy mekkora fenyegetést jelent(het) a világra nézve az az őrült nukleáris fegyverkezési verseny, ami a hidegháború idején tetőzött, és úgy tűnik, ma ismét felerősödőben van. Bár Ellsberg megállapításai sokszor egyoldalúnak tűnnek, a világpolitika és különösen a nukleáris fegyverviselés iránt érdeklődők számára mindenképpen érdekes és aktuális olvasmány. Az észak-koreai atomfenyegetések körüli hisztéria, Putyin az új generációs orosz fegyverekről 2018 márciusában tett kijelentései, vagy akár a hivatalban levő amerikai elnök, Trump megnyilvánulásai kontextusában különösképpen az.