A holokausztot túlélők történetei sokban hasonlítanak, hisz az iparosított népirtáshoz vezető folyamatok valamennyi európai országban hasonló módon zajlottak. A történetek mögött rejlő emberi sorsok viszont egyediek, különösen, ha ezeket nevek, arcok, gyerekkori emlékek, a felnőtté válás útja, örömei és fájdalmai elevenítik meg. Nincs ez másként a nyírbátori születésű Baba Schwartz életének első húsz évét felölelő memoárban sem, amelyet fia ösztönzésére és Robert Hillman író segítségével írt. Nyírbátorban 1941-ben közel 2000 főt számláló, három zsinagógával rendelkező, virágzó zsidó közösség élt, míg a holokauszt után mintegy 500 fő tért haza. A túlélők között volt a szerző édesanyja és lánytestvérei, akik az élni akarásuknak, szívósságuknak és az Istenbe vetett hitüknek köszönhették, hogy a háború végnapjaiban, orosz és német katonák közt is életben maradtak. Napjainkban már nem élnek zsidók Nyírbátorban, a közösségre emléktábla emlékeztet.
A könyv borítójáról egy életvidám, fiatal, mosolygós lány kacsint az olvasóra, a cím pedig sokat sejtető is lehetne azok számára, akik előzetes információk nélkül vágnának bele az olvasásba. Baba szerető családi környezetben született 1927-ben, és élte a korabeli magyarországi gyermekek önfeledt, boldog életét. A könnyed, gördülékeny, olvasmányos kötet azonnal magába szippantja az olvasót, aki a zsidóság vallási, kulturális szokásaiba is részletes bepillantást nyerhet, e mellett pedig egy öntudatára és a környező világra eszmélő lány gondolatainak is részesévé válik. Megelevenednek a korabeli vidéki Magyarország mindennapjai, azok a momentumok, amiket mindenki megtapasztal serdülő gyermekként, már csak az összehasonlítás kedvéért is érdemes elolvasni a memoárt. A gyermekkori idillbe először az rondít bele, amikor Baba egyik barátja büdös zsidónak nevezte. Ezzel az aktussal mintegy jelképesen is kezdetüket vették a későbbi szörnyűségek, melyeknek előszelét, ha kevesek is ugyan, de érezték.
Kezdetben a zsidótörvények alkalmazása sem volt egyértelmű, így a zsidó közösségben egyfajta túlkompenzálás működött. Ha meg volt tiltva a keresztényekkel való közös korcsolyázás a befagyott tavon, gondolták, hogy a teniszezés és egyéb sporttevékenységek is tiltottak, így azokat csak akkor űzték, ha magukban voltak. Ami ezután következett, az már történelem. A nyírbátori zsidóságot a zsinagógában gyűjtik össze, az úton vonuló tömegeket szenvtelen arccal nézik polgártársaik, majd egy hosszabb menetelést követően egy simapusztai tanyában állomásoztatják. Az arcokon döbbenet, bénultság és magatehetetlenség. A tömeg csendben, szó nélkül vonul, kezekben a sebtében összekapkodott javak, a szemekben pedig kíváncsisággal vegyes rettegés a jövőtől. A végállomás Auschwitz, ahonnan a legtöbben nem térnek vissza, egész családok halnak ki és ahol a zsidóságot önbecsülésétől, méltóságától megfosztva véreztetik ki.
A számos szenvedés és megpróbáltatás mellett a kötetből mindvégig árad az optimizmus és derű, amit Baba az édesanyjától örökölt. E nélkül sokkal kevesebb esélyük lett volna a túlélésre. „Egy jó élet megteremtése – boldog gyerekek felnevelésével, szerény háztartás vezetésével, a családról való gondoskodással – nem emberfeletti vállalkozás” – hangzik el. Örök igazságot tartalmazó kijelentés, ami az emberiség kollektív tudatalattijában évezredek óta jelen van. Az erős családi kötelékek, a másikról való gondoskodás és a szeretet a legnehezebb pillanatokban is tartást ad.
Külön erénye a könyvnek, hogy kimondva-kimondatlanul a zsidóság felelősségét is felveti saját sorsának alakulásában. A címválasztás már utal rá, aztán egy helyen ki is fejti ezt, bár közvetlenül nem utal az analógiára, mégis ez érződik a sorokból. Történelmi tény, hogy a vidéki zsidóságot teljesen felkészületlenül érték az események, a zsidó tanács ugyanis azon az állásponton volt, hogy a pánik elkerülése érdekében hallgatni kell a zsidóságot fenyegető veszélyekről. Naftali Krausz magyar születésű izraeli írónak van egy találó megállapítása: szerinte a zsidóság jelentős része kredenchalált halt. Az ember nagyon nehezen képes elengedni azt, amiért egy egész életen át küzdött és megdolgozott. A zsidóság kis hányada érzékelte ugyan a közelgő veszedelmet, el is mehetett volna, ám amikor minden készen állt az útra és még egyszer visszanéztek, nem volt szívük ott hagyni a szép, faragott kredencet, és maradtak. Bonyolult lélektani mechanizmus, amit kellő mértékben a memoár is érint.
További pozitívuma a kötetnek, hogy elkerüli a csapdát, és nem csak a rettenetes tragédiát hangsúlyozza. Az utóbbi időben több prominens zsidó személyiség is megfogalmazta, hogy a holokauszt nem lehet a nemzet identifikációs alapja, a tragédia folyamatos hangsúlyozása a jövő generációinak lelkületére is rányomhatja a bélyegét. A szerző is ebben a szellemben fogalmazta meg gondolatait, a szenvedések mellett folyamatosan jelen van az ellensúlyozás, az újrakezdésbe, a családba és Istenbe vetett hit, ami épp a legszörnyűbb borzalmak idején tért vissza a korábbi intellektuális eszmélést követő eltávolodás után.
Végezetül, újfent igazolást nyer, hogy a megkövesedett antiszemita toposzokkal ellentétben a zsidóság kiválasztottsága nem valamiféle rangot, státuszt jelent. Ellenkezőleg: az Isten általi választottság nem az öröm ígérete, hanem a szenvedésé, a zsidóságnak sorsával kell fizetni az Isten szolgálatáért. Ez az értelmezés végigvonul az egész zsidó történelmen, hisz a zsidóság az egyetlen ókori nép, amelyik fennmaradt ugyan, de felfoghatatlan traumák árán. Hetven évvel Izrael állam megalakulása után viszont elmondható, többé nem fog megismétlődni a kredenchalál, és a dobozba zárt cserebogarak is megtanultak repülni.