A méhek története nem egészen a méhek története, bár azt kétségtelenül érezni, hogy a szerző arra is törekedett, hogy a méhek egyféle (lehetséges) történetét mutassa meg. Három különböző idősíkban játszódó sztori kapcsolódik össze a végére, bár nagyon sokáig nem látni, hogy mi köze egymáshoz William, George és Tao történetének. Aztán amikor kiderül, az is nyilvánvalóvá válik, hogy ez így egy kicsit mesterkélt. Lehetett volna… más.
Előbb a kínai Taoval ismerkedünk meg. A huszonegyedik század legvégén járunk, a méhek kihaltak, a gyümölcsfákat – a termés érdekében – az emberek porozzák be kézzel. Nehéz és fáradságos munka, Tao is ezt végzi. Aztán ugrunk az időben, a jelenben (igazából 2007-ben) George méhészkedéssel foglalkozik valahol Ohióban. Egyedül végzi a munkáját, ami önmagában is nehéz, de egy rejtélyes jelenség (CCD, azaz Colony Collapse Disorder, magyarul elnéptelenedés szindróma) miatt szinte lehetetlenné válik a vállalkozása. A harmadik szálon Williamet ismerjük meg: az 1800-as évek közepén egy vidéki angol kisvárosban él népes családjával. Hosszas vívódás után kaptárépítéshez lát, az ő története ilyen formában kapcsolódik a méhészethez. Mindhárom főszereplő egyes szám első személyben mesél.
Szerintem Tao sztorija a legérdekesebb a három közül. Egy szabadnapi séta alkalmával az egyetlen fia rejtélyes módon eszméletét veszti, orvosok veszik kezelésbe, Pekingbe szállítják, és Tao onnantól nem látja viszont a fiát. A kérdéseire kitérő válaszokat kap, ezért minden megspórolt pénzüket magához véve a fővárosba megy. Számomra egy disztópikus regény esetében a legfontosabb kérdés a miért és a hogyan. Miért vált olyanná a társadalom, amilyennek a szerző megfesti? Hogyan alkalmazkodott az ember a megváltozott körülményekhez? Lunde csak részben feleli meg ezeket a kérdéseket. Miért? Nem atomháború dúlta szét a világot, hanem a méhek eltűnése. Utóbbi vezetett globális éhínséghez, háborúkhoz, a rend bomlásához. A szerző nem mélyül el a részletekben, inkább Tao személyes drámájára összpontosít, de a történet előrehaladtával érezni, hogyan vált a méhek léte (és eltűnése) meghatározóvá egy bolygó és egy család életében egyaránt. Arra viszont, hogy miként él az ember egy ilyen formán átalakult világban a 21. század végén, tulajdonképpen nem kapunk választ. Homályos utalások vannak arra, hogy milyen az élet Pekingben meg abban a kisvárosban, ahol Tao a családjával él, de a fókusz annyira a személyes drámán van, hogy minden más csak elmosódott háttér, díszlet. Ez még önmagában viszont nem probléma, mert Tao érdekes karakter és a története is magával ragad.
George méhész, és egy nap azzal szembesül, hogy nyomtalanul eltűntek a méhei. Az elnéptelenedés szindróma épp akkor, 2006–2007-ben ütötte fel a fejét, okozott nagy riadalmat és veszteségeket – ám George történetében nem kap elég szerepet, Maja Lunde lerendezi pár oldalon, hogy inkább George személyes problémájával foglalkozzon. George nagy bánatára egyszülött fia egy csöppnyi érdeklődést sem mutat a méhek iránt, afeletti bánata és elmélkedése pedig minden idejét kitölti és látszólag minden energiáját elnyeli. George egy rendkívül konzervatív és makacs ember, csökönyös megnyilvánulásai miatt nem lopta magát a szívembe. George történetében nem az a kérdés, hogy mi lesz, ha eltűnnek a méhek, hanem hogy mi lesz a méhésszel, ha az elképzelésével ellentétben az egyetlen fia nem áll mellé és nem tanulja meg a már családi hagyománynak számító mesterséget.
A 19. században élő William még George-nál is csökönyösebb, ráadásul szuicid hajlamai vannak. (Kétszer is számba veszi, milyen módon végezhet magával, tartogat is egy mérgező gombát egy jól elzárt fiókban. Ez a motívum egyébként máshol is felbukkan, egyszer George fejében is megfordul, hogy halálra csípeti magát a méhekkel.) William abban a korban él, amikor épp forradalmasítják a méhészetet, amikor a később szabványosított kaptárak első prototípusai készülnek, és az emberiség mérföldkövet lép a méhekkel való kapcsolatát illetően. Ő viszont tipikus vesztes, a hosszas, aprólékos munkával megépített kaptárról kiderül, hogy valaki más ugyanazt már kitalálta és megalkotta, Williamről pedig kiderül, hogy csupán másoknak akart megfelelni. Amint megtudja, hogy az általa kivitelezett kaptárt előtte már más is megépítette, ripityára töri a saját művét – pedig lehetne egy nemes szakma úttörője a maga kis közösségében, függetlenül attól, hogy az általa használt kaptárakat ki tervezte. William nem méhész akar lenni, hanem első, és a méhészet ilyen értelemben csak másodlagos. William feltehetően ugyanígy viselkedne, ha egy fényképezőgép vagy egy négykerekű jármű tervezése során maradna alul, és az a lényeg Maja Lunde regényében, hogy a főszereplője miként viselkedik. Az embert a tettei határozzák meg.
Minden fenti kritika ellenére a könyv menthető volna egy magával ragadó, káprázatos írói stílussal – de ezt Maja Lunde nem mondhatja a magáénak. Félreértés ne essék, a norvég írónő nem ír rosszul, de engem nem nyűgözött le, nem találtam annyira kitűnőnek, hogy feledtesse a negatívumokat. Ezzel együtt azt ajánlom, hogy próbálkozzatok meg vele. A számok ellenem szólnak: a regény Norvégiában elnyerte a Könyvkereskedők Díját, 32 nyelvre fordították le, a Goodreadsen közel 6000 értékelést követően kemény 3.8-as pontozást ért el (ami magasabb, mint az én pontozásom), Németországban pedig több, mint 350 000 eladott példánnyal 2017-ben a legkelendőbb könyv lett. Lehet, hogy a hiba az én készülékemben van.