A Haza más. Nagyon más, mint a Fejtől s lábtól és az Omerta. Tompa Andrea két korábbi műve, amit olvastam, történetet mesél, a Haza életérzést. Van ugyan főhőse, van kerettörténete, legalábbis egy konkrét rendezvény, ami meghatározza az eseményeket, de nem arról szól, nem igazán. Tény és való, hogy kezdetben pici csalódást okozott, hogy nem hasonlít a korábbi regényekhez, nem egy lineárisan hömpölygő, eseménydús, térben és időben konkrétan behatárolható történetet kaptam kézhez, de aztán olvasás közben rájöttem, hogy pont ezért annyira jó, ezért zseniális, mert teljesen más. Kaptam egy olyan olvasmányt, ami meglepett, mélyen elgondolkodtatott, ezáltal átírt néhány elképzelést, ami addig bennem élt azokkal kapcsolatban, akik más hazát választottak maguknak. Még az előbbi gondolat sem teljesen állja meg a helyét, ha a könyv tanulságait vesszük, mert abból kiderül, hogy mindenki másként éli meg az új haza fogalmát, nem lesz minden emigráltnak otthon az új haza, nem ugyanúgy éli meg és -át azt a helyzetet, mikor mindent a háta mögött hagy, amit addig ismert. Sokan kalandvágyból, tanulmányi célokkal kelnek útra, másnak nincs más megélhetési lehetősége, és a legtöbben megszenvedik, így vagy úgy, de nem múlik el nyomtalanul a régi haza emléke.
Maga a haza kifejezés több jelentéssel bír, nem csak az országra vonatkozik, hiszen a főhős hazafelé tart, arra a helyre, ahol született és felnőtt, ahonnan indult, de ahol már nincsenek élő rokonai, nincs meg a szülői ház, nincs konkrét otthon. Egy osztálytalálkozóra igyekszik, útközben kell felvennie néhány volt osztálytársát, akikkel majd beszélgetni kezdenek, és bár kezdetben kedvetlenül halad, egyetlen porcikája sem kívánja a találkozást, végül valamelyest értelmet nyer az egész, és elégedettséget szül, begyógyít néhány sebet, ahogy az író kifejezi főhőse érzelmeit.
Nehéz elképzelni azokat az érzéseket, érzelmeket, tapasztalásokat, amiket átél az az ember, aki elhagyja azt a helyet, ahol felnőtt. Át kell élni ahhoz, hogy akárcsak egy szeletét is megérthessük, és még akkor sem biztos, hogy sikerül. Kaphatunk azonban egy képet, egy nézőpontot, ahonnan kiindulhatunk, amihez viszonyíthatunk, az is, aki nem élt át ilyesmit, és az is, aki másként élte át. Ezeket a képeket, nézőpontokat több példával szemlélteti a szerző, apró nyúlványok tucatjai jelennek meg a főszereplő eszmefuttatásai közepette, és az osztálytársakkal való beszélgetések alatt. Emiatt talán csapongónak is jellemezhetnénk a művet, de véleményem szerint inkább sokszínűvé varázsolja, újabb és újabb apró mozzanattal, gondolattal gazdagítva azt.
A főalak maga is író, irodalmat tanult személy, aki első olvasatra úgy tűnik, zsonglőrködik a szavakkal. A nyelv határait feszegeti, próbálgatja, elemezgeti mindenféle megközelítésből, újra és újra visszatér hozzá: mi a nyelv, mit jelent az anyanyelv, az idegen nyelvek, mi az idegen, hogy jelenik meg az idegenség egy nyelvben, és milyen hátránya származik egy, az új hazája nyelvét tökéletesen beszélőnek a munkája során, az új életében abból, hogy nem ott született.
Már a regény elején feltűnik az egész műre kiható gondolat, “a kétféle világ közé szorulva, már nem otthon, még nem haza”, és továbbra is meghatározatlan marad a kérdés, hogy mi az otthon, mi a haza.
Az Ágó című fejezetben a főhős, akinek nem tudjuk a nevét, elmeséli, hogyan is repültek ki az osztálytársakkal az otthon melengető fészkéből, pályakezdésüket a versenylovak rajtjához hasonlítja, és ahogy a lovak lendületet vesznek, úgy vesz lendületet a könyv is. Igazából ez a lendület már a reptérről való elindulással kezdődik, és magával sodor. Csak olvassuk egyik mondatot a másik után, isszuk a szavakat, a gondolatokat, amik sokkal fontosabbak, mint maga a történet.
Külön érdekessége a műnek bizonyos karakterek részletesebb leírása, közülük is talán a legmeghatározóbb a Festő alakja. Így, nagybetűvel, ahogy a könyvben szerepel. A főszereplő számára fontosabb személyeknek nincs neve, jellemzőik alapján nagybetűvel jelennek meg, kihangsúlyozva ezáltal meghatározó szerepüket az életében. A Festő figurája által az idő múlásának, az öregségnek a szomorú, gyakran fájdalmas valóságát tárja elénk. A vele zajló párbeszédben a legáltalánosabb módon mutatja be az itt és ott, az új és a régi haza közti különbséget, vagy ha úgy tetszik, az egyik legfájóbb hiányt: teljesen mások az ételek, az ízek. A legtöbb elvándorolt talán ezt említi legelőször.
Nagyon szemléletes az egyik jelenet a könyvből, ami azt az érzést emeli ki, ahogyan egy őslakos viszonyul a bevándorlóhoz, az amurgéb példája, amelyet kihalászva kis termete ellenére nem dobnak vissza a folyóba, mert invazív fajta, ezért pusztulnia kell. Sok ilyen mellékszálon elindult jelenet alkotja a regényt. Mind azt taglalja, milyen érzés hazátlannak lenni abban az országban, amely befogadja valamelyest ugyan az emigráltat, de soha nem ismeri el teljes értékű honpolgárként, mindig idegenként kezeli.
Sok kedves, apró történetből áll össze a főhős élete, de sok a hiány, a kérdés is, ami felmerülhet az olvasóban. Ott van például a regény egyik alappillére, a korán elvesztett apa alakja, akinek az útját az államtól kikért dosszié alapján végigjárja ugyan, de ebben sincs konkrét feltárás, nem derül ki, hogy miért figyelték meg, és talán nem is annyira fontos. Az út a fontos, amit bejár a főhős, az összes út, az autóút a reptérről a találkozóig, és az életében bejárt összes többi út. Ebből áll az élete, ez teszi azzá, aki.
Nem lehet eltekinteni az író és a főhős közti hasonlóságokról, mindketten írók, mindketten elhagyták szülőföldjüket, az utóbbi érzéseiben az előbbiét véljük meglátni, ettől személyesebbé válik a regény olvasata. Igazából annyira sokrétű, hogy csak szemezgetni lehet, egy-két fontosabb elemet kiemelni, azonban érdemes többször elolvasni akár ahhoz, hogy minden szegmensét megérthessük, a beleszőtt bibliai jeleneteket, a görög és orosz irodalmi utalásokat, a nyelvvel való viszonyt.
Fájdalmas, melankolikus, nosztalgikus – ezek a főbb jellemzői a regénynek, a lezárás mégis valamiféle megnyugvást, enyhülést, megbékélést hoz a főszereplőnek és az olvasónak egyaránt.