Irvin D. Yalom: Terápiás hazugságok (Park, 2020)

Irvin D. Yalom: Terápiás hazugságok

Írta : Irvin D. Yalom
Eredeti cím : Lying on the Couch
Eredeti kiadás : 1996
Magyar cím : Terápiás hazugságok
Fordította : Résch Éva
Kiadó : Park Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2020
Terjedelme (oldalszám) : 468
100
Vidd hírét!
 
 

Irvin D. Yalom 1931-ben orosz zsidó bevándorlók gyermekeként született Washington egyik szegénynegyedében. Iskolai tanulmányai után az orvosi egyetemre felvételizett, majd a felsőfokú tanulmányok elvégzése után letette a pszichiáter szakvizsgát. Azóta praktizál, az egzisztenciális pszichoterápia neves képviselője, emellett számos nagysikerű tankönyv és szépirodalmi alkotás szerzője. Témái alapvetően pszichológiai ihletésűek, emellett a filozófiai létértelmezés, az egzisztencializmus eszméje is felüti a fejét a szövegekben. 

Az egzisztenciális pszichoterápia az egyén létében gyökerező félelmekre fókuszál” – írja Yalom egy helyen. Egyfelől így is összefoglalható a regény esszenciája. Másfelől feltevődik a kérdés, hogy a terapeuta is pontosan olyan ember-e, mint a többi. Az emberi lét alapkérdései és alapvető ösztönös mechanizmusai tematizálódnak a Terápiás hazugságok című regényben. Egy elemi ösztön, egy szakmától és hivatástól független vágy kerül fókusz pozícióba: a szexualitás, a szexuális vágy. Ezen érzés elemisége és szabályozhatatlansága mellett megjelenik egy erős imperatívusz: a terapeuta soha, semmilyen körülmények között nem létesíthet nemi kapcsolatot a páciensével. E két dolog feszül egymásnak az irodalmi szöveg folyamán, és minduntalan vissza-visszatér más és más szituációk, más és más esetek keretein között.

Ha egzisztenciális szempontból közelítünk a tematizált probléma felé, azt mondhatjuk, hogy ez csupán szembesülés. Szembesülés azzal, hogy az emberi létezésnek vannak kötelező függelékei, melyeket nem lehet leválasztani az életről. Hogyha (orvos) etikai szempontból közelítünk, akkor sarkítva azt mondhatjuk, hogy a pszichiáternek a terápia ideje alatt meg kell szűnnie embernek lenni. Vagy enyhébben: szüneteltetnie kell a vágyait, az érzelmeit, ösztönös viselkedésformáit.

A szöveg egyértelműen rámutat e kettős érzésre, a terapeuta Ernest őrlődésére: „Jól ismerte ezt az állapotot. Egyrészt ott a mély és őszinte odafordulás a páciensei, a diákjai, a közönsége felé. (…) Másrészt ott az árnyéka: az önzés és a testiség. Ó, milyen jól értett hozzá, hogy a pácienseit rávezesse saját árnyékaik megszelídítésére, hogy erőt nyerjenek belőle, életenergiát, kreatív késztetést. (…) Csakhogy a szép szavak nem sokat jelentettek. Ernest gyűlölte a szolgaságot, hogy animális ösztönei irányítsák, hogy kora gyermekkori beidegződések fogságában vergődjön.” (97.) Itt tehetnénk fel egy sor kérdést: hol van az ember és a terapeuta közötti határ? Mi számít etikusnak? Mi számít erkölcsösnek? Melyik a helyes döntés?

Yalom szépen teremti meg a középutat a tudományos és a művészi stílus és tematika között. Bravúrosan tanít meg egy-egy szeletet a pszichiátria, a pszichológia tudományából, ugyanakkor egy izgalmas kétsíkú történetet tár az olvasó elé.

Helyenként a lélektani krimi műfaját idézi meg, máshol valódi bűnügyi történetbe kap át.

A narráció két szálon fut párhuzamosan, a metszéspontjukban Dr. Ernest Lash terapeuta található. A prológusban megismerhetjük Seymour Trotter tündöklésének és bukásának történetét, aki egy rangidős és neves pszichiáter. Elkövet egy hibát, viszonyt létesített egyik páciensével, emiatt a szakma számára megsemmisül, kvázi száműzetésbe kényszerül. A másik szálon Dr. Marshal Streider története bontakozik ki, aki Ernest szupervízora és barátja. Mindkét történet buktatója egy-egy emberi gyengeségnek tudható be: az első esetben a libidó, a másodikban a hiúság.

A dalai láma megidézése a szövegben számomra olyan keretet adott a szövegnek, melyben minden egyesül és összefüggéseiben mutatkozik meg. Egy atomokról készült fényképekről szóló előadás végén így szólt a láma: „–  Na és az idő? (…) Azokat a molekulákat is látták már? És kérem, mutassák meg nekem az Énről, az » én vagyok« elpusztíthatatlan érzéséről készült fotót is!” (104.) Ebben fogható meg a tudomány és az érzelmek, a pszichiáter és az egyszerű ember kapcsolata: nem ismerhetjük meg végérvényesen, nincsenek megkérdőjelezhetetlen adataink, semmi sem örökérvényű.


Vidd hírét!