Magyarországon (és általában a magyar ajkú olvasók számára) április 14. a könyvtárosok világnapja, és bár nem vagyok könyvtáros, mégis ünnepeltem magamban kicsit, mert olyan érzések, emlékek kötnek ehhez a szakmához, hogy valahányszor belépek egy könyvtárba, úgy érzem, oda tartozom, ott a helyem és bármikor cserélnék a könyvtárossal.
Ezek az érzések már kiskoromban megvoltak, mindig vonzottak a könyvek, legyen az mesekönyv, kalendárium, atlasz vagy regény. Valamikor kora gyermekkoromban könyvtáros akartam lenni, ennek nyomát őrzik a mesekönyveim és ifjúsági regényeim, és bár tartom az elvet, hogy vigyázzunk a könyvekre, ezúttal nem bánom, hogy belefirkáltam régen. A tízéves lányom a Hajónaplót olvasta nemrég, és megkérdezte, miért van az utolsó lapra beírva, hogy „G. D.” és egy dátum. A kérdéssel előhozott egy elfelejtett, de nagyon kedves emléket, ugyanis én alsós koromban állandóan könyvtárosat játszottam. Volt egy nagy füzetem, abban vezettem, hogy melyik könyvet melyik babámnak adtam ki és mennyi időre, és a könyv végére is jegyeztem a nevüket, aztán, ha a babák kiolvasták – azaz én – , akkor a könyv visszakerült a polcra, és így ment ez játékról játékra. A babákat egyébként a barátaimról, osztálytársaimról neveztem el, innen a kezdőbetűk.
Első könyvtári élményem a sepsiszentgyörgyi Lenin negyedi fiókkönyvtár volt, közel laktunk, így apámmal ölszámra hordtuk haza a könyveket, mindig többet adtak ki nekünk, mint amennyit a szabály szerint lehetett volna. Sokszor párhuzamosan olvastam két-három könyvet is, sosem zavarodtam össze, de nem bírtam megállni, hogy egyszerre csak egyet olvassak végig. (Ez egyébként ma is így van.) Az élmény fokozódott, amikor a világon a legdrágább tanító néni(m) beíratta az egész osztályt az akkor Nagy Könyvtárnak nevezett megyei könyvtárba. Libasorban vonultunk a polcok között, izgatottan böngésztük a címeket, emlékszemn mindig lemaradtam, leültem a földre és azonnal nekifogtam olvasni, míg aztán szólt a tanító néni, hogy haza lehet vinni a könyveket. Persze, tudtam, de mégsem bírtam kivárni.
A Bod Péter Megyei Könyvtár később a tinikorom legmeghatározóbb helye volt, néhány kocsmával együtt, ugyanis rengeteget lógtam a suliból, amilyen óra nehéz volt – például a torna – vagy untam és nem értettem – például a matek –, arról ellógtam, rendszerint az olvasóterembe. Ott percek alatt teltek el órák, volt abban a csendben valami megnyugtató, valami olyan érzés, amit azóta sem éreztem. Csak a könyvek és olvasók voltak, csak a lapozgatás hangja törte meg a csendet. Az egészben az volt a legjobb, hogy amikor túl sok hiányzásom gyűlt össze, az iskola azzal büntetett, hogy két hétig az iskola könyvtárában kellett tanulnom és segítenem. Ennél jobb nem is történhetett volna velem akkor. Torna- és matekóra helyett olvashattam egész nap. Jól kitoltak velem, mondhatom. Két hétig nem késtem el az iskolából, sőt korábban bementem, délelőtt végig olvastam, volt egy ablakmélyedés, oda ültem fel, és órákon át olvastam. Amikor kölcsönözni jöttek, otthonosan adtam át, amit kértek, a könyvtárosnak segítettem rendszerezni a könyveket, és azalatt a két hét alatt többet tanultam, mint bármikor a gimiben.
A könyvtárakhoz ma is rendkívüli módon vonzódom, a Szabó Ervin Könyvtár belépője előkelő helyen van a pénztárcámban, időről időre megújítva, pedig ki tudja, mikor mehetek oda újra. De ott van mellette a Bod Péter Megyei Könyvtár belépője is, ahová mindig jó bemenni, nézelődni, olvasni, fenntartva a sort, beszélgetni a könyvtárosokkal. Könyvtárosnak lenni kiváltság, és mai napig irigylésre méltónak tartom, hogy valakinek az a munkája, hogy olvasson. Olvasson és átadja az olvasottakat, javasoljon, ajánljon, megszólítson gyereket és felnőttet egyaránt. Ha van szakma, amit jóindulatúan irigylek, az a könyvtáros, úgyhogy éljenek sokáig és ajánljanak nekünk sok-sok jó könyvet!