Christy Lefteri: Az aleppói méhész (Alexandra Kiadó, 2021)

Christy Lefteri: Az aleppói méhész

Írta : Christy Lefteri
Eredeti cím : The Beekeeper of Aleppo
Eredeti kiadás : 2019
Magyar cím : Az aleppói méhész
Fordította : Berki Éva
Kiadó : Alexandra Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2021
Terjedelme (oldalszám) : 364
99
Vidd hírét!
  •  
  •  

Az aleppói méhész nyitóképe drámai és személyes, élesen hasít a dolgok közepébe. A legelső kijelentés, ami ennek a történetnek a kezdetére szinte oda van szögezve, így hangzik: „félek a feleségem szemétől.” Olyan indítás ez, amely azonnali hatást fejt ki, mert egy ember lelkének visszatükröződési pontjára, a tekintetre irányítja a figyelmet. Csakhogy ez a szem üres, élettelen, pontosabban lélektelen, és csak végtelen szürkeségnek tűnik annak, aki belenéz. Núri csendben és rutinosan öltözteti Áfrát, a feleségét, aki szinte egy rongybaba tehetetlenségével adja át magát a cselekedeteknek. Közben pedig arról mesél, hogy mit álmodott, miközben a férje rendre ráadja a ruhadarabokat, végül a kendőt is a fejére csavarja. Áfra álmában méheket látott, amelyek mindenhol ott voltak, a valóságban azonban nincsenek itt méhek, csak fásult várakozás valamire, ami talán sosem jön el. A méhek már csak a múlt emlékképeit díszítik, egy olyan világban maradtak, ahol békesség és szeretet vette körül az embert, ahol egyszerűség és barátság keretezte a mindennapokat, ahol a város fölé magasodó domboldalon egy férfi a méhek segítségével gondoskodott feleségéről és kisfiáról. A város neve pedig Aleppó, és Núri már soha többé nem méhészkedik benne.


A szír polgárháború tíz éve kezdődött, az elmúlt évek során hatalmas gazdasági és emberi veszteségekkel sújtva az országot. Mindenki emlékszik a néhány évvel ezelőtti szalagcímekre és riportokra, amelyekben arról adtak hírt, hogy menekültek százai, ezrei, majd tízezrei áramlanak a gazdaságilag és politikailag sokkal stabilabbnak tűnő „Nyugat” felé. Akkoriban az egész világ, de főleg Európa értetlenül állt a történtek előtt. Nem igazán tudtuk elképzelni, hogy honnan és miért jönnek ezek az emberek, akik gyakran csupán egyetlen kis batyuval a hátukon vágtak neki több ezer kilométeres útjuknak számukra ismeretlen országokon keresztül, sokszor kisgyerekekkel, idősekkel, betegekkel a karjukban. Idővel azonban emberi sorsok, történetek, tragédiák sokaságát ismerhettük meg, ezeken keresztül pedig kirajzolódott a hátrahagyott múlt, annak minden gyönyörűségével és fájdalmával együtt.

A szerző, Christy Lefteri ciprusi származású, Angliában élő fiatal író, aki önkéntesként dolgozott az UNICEF athéni menekültközpontjában. Az itt szerzett tapasztalatai és élményei arra indították, hogy regényt írjon azoknak a történeteknek az összekovácsolásával, amelyeket a nyelvi és egyéb korlátokat átlépve elmeséltek a menekültek. Áfra és Núri története tulajdonképpen egy visszatekintés a jelenből a hátrahagyott múltba. Az idősíkokat és a tereket összekötő néhány szó, amely a fejezeteket tördeli (vagy éppen összekapcsolja), Núri gondolatait tükrözi, mivel az aleppói férfi saját szemszögéből meséli az eseményeket. Képzeletében újra átéli azt az utat, amelyet a feleségével bejártak, hordozva a legnagyobb fájdalmat, amelyet szülőként éltek át, miközben nagyon gyakran kerültek halálos veszélybe, és ennél is többször méltatlan és megalázó helyzetbe. Történetük magával ragadó mivoltát mégsem csupán ez a tény adja, a szívükben és elméjükben, illetve a kapcsolatukban zajló változásokban valami mély és szinte megérinthetetlen varázslat rejlik. Viszonyuk egyszerre eltéphetetlen és törékeny, a veszteségek mérges fullánkként marnak bele szerelmük és egymásra utaltságuk őszinte mivoltába. Közben pedig zajlanak körülöttük az események, amelyek kendőzetlenül, szépítgetés és pártoskodás nélkül mutatják meg, hogy az ember mindenhol és minden korban változatlan, és a kiszolgáltatott helyzet mindenkiből mást hoz elő. A menekültek között is vannak áldozatok és elkövetők, vannak, akik kihasználják a gyengéket és a tudatlanokat, vannak, akik csalnak, hazudnak és erőszakot alkalmaznak. És persze vannak, akik kérés nélkül segítenek, akik könyörületet mutatnak, ajándékoznak és elfogadnak. Látjuk azt, ahogy egy árnyakkal küzdő férfi próbál a jelenbe és az ésszerűségbe kapaszkodni, és miközben nem látó feleségéről hiszi azt, hogy képtelen megbirkózni a múlttal, végül ő maga kényszerül szembesülni azzal, hogy nem minden úgy van, ahogy látja. Elveszíteni mindent, ami meghatározta az életünket, nemcsak nagyon nehéz, hanem azzal is jár, hogy új azonosságot kell keresnünk.

Ezt éli meg Núri is, aki folyamatosan keresi a kapcsolódási pontokat a feleségével, aki, miután festőművészként ezernyi színes képet festett valaha, most a sötét szürkeség semleges hidegségébe burkolózik. Egymástól való eltávolodásuk azonban csak látszat, a mélyben mindketten a maguk gyászát élik, amíg majd újra kapcsolódási pontokat találnak, hogy utat építsenek egymás felé. Ebben az új, idegen világban van valami, ami az aleppói életre emlékezteti őket, és állandóan jelen van a történetben, ez pedig a méh. A szerző ezt a csodálatos, mély, megható és fájdalmas történetet olyan lágyan, mégis olyan valóságosan vezeti, hogy nincs egyetlen pillanat sem, ahol ne érintene meg. A méheket pedig, mint a remény és az újrakezdés szimbólumait, folyamatosan elhelyezi a történetben, hogy mindig legyen kapcsolat a múlt és az eljövendő között. Megható az, ahogyan távol Aleppótól és a méhészettől Núri egy sérült méhet próbál megmenteni, védeni és táplálni, talán azért, mert rajta keresztül menekíti át mindazokat az értékeket, amelyek gyökereihez vezetik vissza. Ezek között az értékek között a legfontosabb a szeretet, amely érezhetően, láthatatlan fonalként köti össze az eseményeket és az embereket.

A szerző: Christy Lefteri
A szerző: Christy Lefteri

A szerzőnek különös tehetsége van arra, hogy megjelenítse a gyöngédséget, anélkül, hogy érzelgős és közhelyes lenne. Az aleppói méhész története igazából nem befejezett, mert végig ott van a kérdés, hogy hogyan lehet tovább élni egy életet, amelyben mindaz, ami meghatározta a létünket, az érzéseinket, elveszett, és sosem tér vissza. Azt is megmutatja, milyen könnyen el lehet veszni egy belső világban, milyen könnyen el lehet feledkezni arról, hogy hová tartozunk, amikor a fájdalom hangja felerősödik. És pontosan úgy, ahogy a múltban, Aleppóban a méhek és az irántuk táplált szeretet adta a biztonság, a megelégedettség érzését, most is a méhek vetítik elő egy új élet reményét. Mert ahogy Núri unokatestvére mondja, „ahol méhek vannak, ott virágok vannak, és ahol virágok vannak, ott új élet és új remény fakad.”

Az aleppói méhész története fájdalmas, megható, ezzel együtt pedig felemelő és vigasztaló. Megmutatja azt, milyen törékeny az élet, és azt is, hogy ebben a törékenységben néha erő rejlik, ha vállalni tudjuk azt, hogy ez hozzá tartozik emberi mivoltunkhoz. Ebből a szögből nézve azt tapasztaljuk, hogy van úgy, hogy a háború közepén lel ránk a béke, és néha a sötétségből születik meg a fény.


Vidd hírét!
  •  
  •