A világszerte súlyos károkat okozó klímaváltozás teljesen átalakította az Egyesült Államokat. Az emberek fallal körülzárt, védett kisközösségekben, anyagiakban és egyéb erőforrásokban is nélkülözve próbálnak túlélni és próbálják megvédeni magukat a falakon kívül élő fosztogatókkal szemben, akik semmitől sem riadnak vissza, és akiktől a rendőrség sem védi meg őket. Egy ilyen közösségben, a Los Angelestől harminc kilométerre található Robledóban él a 16 éves afroamerikai lány, Lauren Oya Olamina, akinek apja baptista lelkipásztor, a pár családot számláló közösség vezetője. Lauren születésétől fogva egy igen ritka betegségben, hiperempátiában szenved, aminek egyik legkomolyabb tünete, hogy szó szerint átéli mások fizikai fájdalmait, így embertársai szenvedése számára egyenlő a pokollal.
A robledói közösség napról napra egyre nehezebben küzd meg a kihívásokkal, és csak idő kérdése, hogy mikor roppan össze a falakon kívülről rá nehezedő, egyre fokozódó erőszak nyomása alatt. Bár még fiatal, Lauren nagyon éretten és tudatosan érzékeli a rájuk leselkedő veszélyt, ezért vésztartalékkal felszerelkezve nem éri teljesen meglepetésként, amikor nem sokkal a 18. születésnapja után bekövetkezik az elkerülhetetlen: a fosztogatók áttörnek a falakon és mindenkit lemészárolnak, aki csak útjukba kerül. A lány megmenekül, és előbb egyedül, majd harmadmagával próbál minél távolabb jutni a szétdúlt lakónegyedtől. A kis csapat úticélja a távoli és számukra ismeretlen észak, ahol a hírek szerint valamivel jobb a helyzet, bár az államok közötti határok lezárása miatt kétséges, hogy meddig jutnak el. Lauren nem csak elszántsággal van felvértezve, hanem egy önmagában érlelt – majd papírra vetett – gondolatokon és iránymutatásokon alapuló új hitvilág, a Földmag csírájával is, amelyről szent meggyőződése, hogy az egyetlen lehetséges alapot jelenti az újrakezdéshez. A vándorlás során a háromfős csapathoz újabb személyek csatlakoznak, így az egyre gyarapodó közösség nagyobb eséllyel képes felvenni a harcot az út során rájuk leselkedő veszélyekkel – elsősorban a fosztogatókkal. Két hónap után megérkeznek a csapat egyik tagja – egy ötvenes éveiben járó, korábban orvosként dolgozó férfi – tulajdonában lévő, kellőképpen elszigetelt birtokra, ami alkalmasnak tűnik arra, hogy egyelőre megállapodjon ott a közösség. Ekkorra pedig Laurennek is sikerült a társaság legtöbb tagjában elültetni a Földmag gondolatát, így a felmerülő nehézségek ellenére minden adottnak tűnik egy újrakezdéshez.
A magvető példázata Octavia E. Butler 1993-ban megjelent disztópiája, a Földmag-duológia első regénye. Annak ellenére, hogy közel harminc éve jelent meg, 2020-ban New York Times bestseller lett. Aktualitását nem utolsósorban annak köszönheti, hogy szinte napjainkban (2024–2027 között) játszódik. Ez nyilván óhatatlanul is adja magát egy összehasonlításra, szerintem kevesen vannak, akiket nem foglalkoztat a könyv kapcsán a gondolat, hogy vajon ma hogyan néz ki a valóságban az, amit Butler harminc évvel ezelőtt elképzelt. Ez az összehasonlítás legalább két szempontból lehet érdekes: egyrészt a fizikai környezet, másrészt a társadalmi folyamatok vonatkozásában. Butler 2024-re vizionált fizikai világára visszafordíthatatlanul rányomták bélyegüket a klímaváltozás okozta természeti katasztrófák és járványok, és ebben az értelemben nem áll annyira távol attól, amit napjaink valóságában, a saját bőrünkön tapasztalunk. Az nyilvánvaló, hogy egyelőre még nem tartunk ott, ahol a könyvben felvázolt világ, de elég komoly léptekkel haladunk egy a mostaninál sokkal élhetetlenebb környezet megteremtése felé, ami a világ bizonyos részein hasonló következményekkel járhat, mint Butler Amerikájában. Mindazonáltal, a regénynek ez a része eléggé vázlatosan van kidolgozva, a klímaváltozás következményei inkább csak utalásszerűen kerülnek szóba, talán a vízhiány az egyedüli, ami szervesen beépül a történetbe.
Ami a regényben vázolt társadalmi folyamatokat illeti, ezek szerintem még távolabb állnak napjaink valóságától – bár némi erőltetéssel nyilván elég sok mindent bele lehet magyarázni –, és ezt annak ellenére is így gondolom, hogy a XXI. század első negyedének globális gazdasági folyamatai, a világ több pontján is forrongó fegyveres konfliktusok, az erőforrásokért folyó ádáz küzdelem, a lassan két éve tartó járványhelyzet generálta feszültségek egyáltalán nem adnak túl nagy bizakodásra okot. A Butler által bemutatott világ legalább 100–150 évvel visszalépett az időben, a társadalmat összetartó kötelékek legtöbbje szétszakadt, visszatért a rabszolgaság, az állam nem képes – és a jelek szerint nem is kívánja – betölteni azt a szerepét, amivel polgárai számára a minimális biztonságot és életfeltételeket biztosítani tudja. Bár az emberiség a történelem során számtalanszor bebizonyította, hogy képes viszonylag hamar kivetkőzni magából, és állati szintre degradálódni, én ebben az értelemben véve elrugaszkodottnak gondolom azokat, akik ebben a feltételezett analógiában látják Butler könyvének aktualitását. Azt ugyanakkor rögtön hozzá kell tenni, hogy a regény az Egyesült Államokban játszódik, ezért azt el tudom fogadni, hogy azok számára, akik ma ott élnek, akik mindennapi életét nagyban meghatározza a mai Amerikát jellemző társadalmi megosztottság, teljesen más üzenete van Butler gondolatainak, mint valakinek, aki a világnak ebből a szeglétből szemléli a világot.
Ha a lehetséges analógiákon túllépünk, és ezektől függetlenül nézzük A magvető példázatát, azt egyértelműen kijelenthetjük, hogy regényben megjelenő disztópikus világ fikcióként teljesen rendben van, a körülmények, a szereplők és az események között megvan az az összhang, ami szükséges ahhoz, hogy előrevigye a történetet. Ezt nagyon jól egészíti ki a komor, helyenként egészen demoralizáló hangulat, illetve a Butler által sokszor kendőzetlenül, mindenféle finomkodás nélkül ábrázolt erőszak, brutalitás. A szereposztás néhol egészen izgalmas, van pár kimondottan érdekes karakter, viszont én személy szerint kissé túlzásnak éreztem azt, hogy egy a felnőttkorba alig belépő lány kapta azt a szerepet, hogy az egyre gyarapodó közösséget északra tartó vándorlásában vezesse, a vallásalapítói ambícióiról nem is beszélve. Persze, ha az új hitrendszer, a Földmag szempontjából közelítjük a kérdést, talán észszerű döntésnek tűnik, hogy az eköré építendő közösség összefogásában egy gondolkodásmódjában és lelkületében nyitott, a régi világból keveset tapasztaló karakterre háruljon ez a szerep. Az már megint más kérdés, hogy egy ilyen típusú összeomlás után egy új vallás-e a legalkalmasabb arra, hogy megalapozza a társadalom újjáépítését – nekem efelől vannak kétségeim. Ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy a regényt átszövő Földmag-elmélet engem különösebben nem érintett meg, nem tudtam sem átlátni, sem átérezni kellőképpen – annak ellenére sem, hogy az egyes szám első személyű, naplószerű narráció egészen közvetlen módon adott ebbe betekintést. Gyanítom – és egyben remélem is –, hogy a duológia második kötete ezen a téren is tartogat még némi újdonságot, A magvető példázata ugyanis engem egyelőre nem győzött meg, a fülszövegben és egyéb fórumokon szembejövő ajánlásokhoz képest mindenképpen elmaradt a várakozástól.
Octavia E. Butler (1947–2006), a kaliforniai Pasadenában, fekete szülők gyerekeként született, kétszeres Hugo- és Nebula-, egyszeres Locus-díjas írónő. A tudományos fantasztikummal gyerekkorában, a helyi könyvtárban töltött idő alatt találkozott, írni pedig a ’60-as évek végén kezdett. Egy tanára bátorítására végezte el a hathetes Clarion Science Fiction Writers Workshopot, ezt követően jelentek meg első olyan novellái, amiért pénzt is kapott. A sikert a Patternist című sorozata hozta meg számára, amelyet követően, 1978-tól csak az írásból élt. Több mint tíz regénye és két novelláskötete jelent meg, ezek közül a leghíresebbek a Xenogenezis-trilógia regényei, valamint a Kindred és Földmag-duológia.