Néhány hónappal ezelőtt, amikor R. F. Kuang Mákháború trilógiájának utolsó részét olvastam, sokat gondolkodtam azon, hogy egy kezdetekben érdekes, minden hibája ellenére élvezhető sorozat, hogyan veszíthet annyit a minőségéből, hogy a végére egy szinte teljesen érdektelen tucatregénnyé váljon? Recenziómban kifejtettem és ismertettem azokat a dolgokat, amelyek véleményem szerint kisiklatták Zsin történetét és amelyeknek köszönhetően, mint olvasó, csalódtam az írónő könyvében.
Azért említem éppen Kuangot, mert az ő és az új-zélandi Tamsyn Muir szituációja nagyon is hasonló. Mindketten fiatalon robbantak be a könyvpiacra, első regényeik hatalmas sikert arattak, lefektették az alapokat olyan sorozatokhoz, amelyek a maguk nemében egyedinek számítanak, ráadásul több neves irodalmi díjat is elnyertek. És ahogyan az a Mákháború esetében történt, Muir sorozata szintén sokat veszített a minőségéből a későbbiekben, azzal az apró eltéréssel, hogy a Harrow, a Kilencedik csupán a Lezárt-sír sorozat második része, amelyet továbbiak követnek majd.
A Harrow, a Kilencedik az előző kötet mintájára szintén in medias res indít, rögtön abba a metaforikus mély vízbe dobva az olvasót, ahonnan ebben az esetben szinte lehetetlen kievickélni. De hogy ne szaladjak nagyon előre, kezdjük az elején.
A történet néhány hónappal a Gideon, a Kilencedik eseményei után veszi fel a cselekmény fonalát, ezúttal Harrow szemén keresztül mutatva be mindazt, ami a szereplőkkel történik. A halhatatlan császár, az Első Nekrolord újdonsült lyctoraként Harrownak minden megadatott, amit egykor el szeretett volna érni, azonban hamar világossá válik, hogy valami hibádzik. A Tisztelendő Leány viselkedése nem egészen egyezik meg azzal, ahogy az előző regényből már megismerhettük, továbbá az itt-ott elejtett információmorzsákból az is kiderül, hogy komoly problémák vannak a memóriájával. A különös narrációnak köszönhetően pedig – Muir a második és váltott személyű elbeszélés mellett döntött – mi magunk válunk Harrow-vá, ami egyáltalán nem könnyíti meg a szálak kibogozását. Ha mindez nem lenne elég, az írónő megpróbálja velünk, olvasókkal is elhitetni, hogy az első kötet cselekménye nem pont úgy zajlott, ahogy arra mi emlékszünk, plusz néhány esetben a kronológikusságot is sutba dobja, arra kényszerítve minket, hogy egyre mélyebbre süllyedjünk a káoszban, ami a Harrow, a Kilencedik.
Ha megpróbálunk túllépni a kaotikus és rettentően zavaró elbeszélői stíluson, még mindig meg kell bírkóznunk Muir szereplőivel, akiknél érdektelenebb társulatot a sci-fi irodalom még nem hordott a hátán. Ugyan tudjuk, hogy Harrow élete soha sem volt egyszerű, és tisztában vagyunk azzal, hogy mit kellett feláldoznia azért, hogy eljusson a császár színe elé, a karakter mégis egysíkú és lapos lett. Jól látható, hogy az írónő szeretett volna kezdeni valamit ezzel a tragikussággal, és meg akarta mutatni, hogy a regény főszereplője sokkal többet szenvedett, mint bárki más, de sajnos igencsak mellé fogott. Akárcsak Zsin, úgy Harrow is csak üres héja egykori önmagának. Ha pedig már a szereplőknél tartunk, nem mehetünk el szótlanul az univerzum halhatatlan császára mellett sem, aki… az univerzum halhatatlan császára. Sokkal több sajnos nem derül ki róla, annak ellenére, hogy a többi szereplő – akik jóformán semmit nem adnak hozzá a történethez azon kívül, hogy olyankor bukkannak fel, amikor épp szüksége van rájuk az írónőnek – számtalan érthetetlen és homályos utalást tesz a múltjára vonatkozóan. Ezen kívül teázik, kekszet eszik és folyamatosan az írótábláján pötyög, néha pedig egy-egy lélektelen párbeszédet is lefolytat a többiekkel.
Szinte érthetetlen, hogy mi ment ennyire félre a kötet írása közben, hiszen a Gideon, a Kilencedik-kel Tamsyn Muir megalapozott egy olyan történetnek, ami egyedi és üde volt, tele vicces helyzetekkel, rendkívül okos vagy épp rendkívül béna (szándékosan béna) karakterekkel és egy érdekes világgal. A sorozat második részére azonban mindez hamuvá lett, a kísérletezések a szöveggel és szereplőkkel nem tettek jót a történetnek, és bár a világépítés és mágia apránkénti bemutatása folytatódott, ez nem elég ahhoz, hogy megmentse a könyvet önmagától.
A regény talán egyetlen pozitívumaként ezt a világépítést és mágiát lehetne megemlíteni, amelyek még mindig rejtenek magukban potenciált, az viszont végig rejtély marad, hogy a Muir által megálmodott univerzumban miért készül minden plexiből, és ami fontosabb, miért kell ezt szinte minden oldalon megemlíteni, miért használják a szereplők mindenre a hüvelykujjukat, és hogy miért szivárványszínű minden.
Tamsyn Muir első regényével elnyerte a Locus- és Crawford-díjakat, és jelenleg az egyik legújabb szenzációnak számít a sci-fi és fantasy irodalom berkein belül. A Harrow, a Kilencedik-et két másik kötet követi, amelyek valószínűleg hamarosan magyarul is olvashatóak lesznek, hála a Fumax Kiadónak. Jelen recenzió negatív felhangja ellenére a Lezárt-sír sorozat hatalmas sikernek örvend, a különböző olvasói weboldalakon számtalan pozitív értékelést találni, így senki ne rettenjen el teljesen az írónő munkásságától. Ahogyan az első kötet, úgy ez a regény sem lesz mindenki ínyére, viszont aki kitart mellette, felfedezhet olyan dolgokat benne, amelyek fölött én talán elsiklottam.