A brit író és politikai kommentátor, Douglas Murray neve nem ismeretlen azok számára, akik érdeklődéssel követték a közelmúlt meghatározó globális társadalmi, politikai folyamatait. Első kötete, a 2017-ben megjelent Európa furcsa halála nagy port kavart, mivel az indulatos vagy szenvedélyes – kinek hogy tetszik – írás a tömeges és kontrollálatlan migráció demográfiai, szociológiai hatásaival foglalkozik, szembe menve a politikai korrektség számos tabujával. A rá két évre következő A tömegek tébolya már az Amerikából indult woke mozgalom, a progresszió legújabb hullámának felemelkedésére és globális térnyerésének veszélyeire összpontosít.
Legújabb kötete visszacsatolás is egyben a 2019-es kiadványhoz, hisz az identitáspolitikában utazó woke másik szívügye a nemi alapú egyenlőségesdi és diverzitás mellett az úgynevezett kritikai fajelmélet. A tudományos köntösbe bújtatott teória jó ideje az amerikai egyetemek társadalomtudományi tanszékeinek ünnepelt diszciplínája olyan tárgyak mellett, mint pl. a kritikai fehérség-tanulmányok vagy a szintén népszerű queer-elmélet.
Ha valaki visszatekint az Egyesült Államok elmúlt tíz évére, szociológus vagy szociálpszichológus szemmel vizsgálja az amerikai társadalmat, akkor azt leginkább a hisztérikus jelzővel írhatná le. Murray szerint ezért nagy részben a woke akadémiai képviselői által az élet minden területére rászabadított kutatási eredmények a felelősek. A tudományterület számos képviselőjét bemutatja, különös hangsúlyt fektetve Robin DiAngelo és Ibram X. Kendi munkásságára, akik a White Fragility (Fehér törékenység), illetve a How to Be an Antiracist (Hogyan legyünk antirasszisták) című műveikkel váltak ismertté.
A woke öntudatra ébredésekor, a 2010-es évek elején az olyan hajmeresztőnek tűnő kifejezések, mint a fehér düh, rasszista csecsemők, transzfóbia, fehér törékenység vagy a toxikus maszkulinitás egy marginalizált kisebbség hóbortjainak tűntek, holott már akkor is voltak, akik a jelenségben rejlő veszélyekre figyelmeztettek. Okkal, hisz mára ez a jelenség jelentős politikai és gazdasági hátszéllel megtámogatva közpolitikai döntések alakítója, uralja a nyilvános beszédet, miközben saját erkölcsi felsőbbrendűségének érzése által vezérelve, az erényfitogtatás felkent bajnokaként az éppen aktuális érdekeinek megfelelően közösíti ki a vele egyet nem értőket. A könyv ezt a folyamatot vizsgálja: miként hódoltak be a nyugati intézmények, kormányok, a tudományos élet, a média és a nagyvállalatok egy kicsi, de annál hangosabb kisebbségnek és az általa képviselt ideológiai ámokfutásnak, amely folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy a fehér ember az eredője minden rossznak, és a múltbeli bűnökért szakadatlan önostorozás az osztályrésze.
Vezérmotívuma, hogy a társadalmi igazságosság álcája alatt zajló nyugat- és fehérellenesség mára fenyegető méretűre duzzadt és önpusztítással fenyeget. Ha sokak meggyőződése, hogy a Nyugat történelme nem egyéb, mint az elnyomás, a zsarnokság és a felsőbbrendűség egyvelege, akkor mi garantálja a nyugati életforma, politikai berendezkedés, a kultúra, a demokrácia, a szólásszabadság, a polgári szabadságjogok biztonságát? Egyáltalán van értelme a Nyugat által létrehozott társadalmi-politikai berendezkedés megőrzésének?
Murray, miután oldalakon keresztül sorolja a nyugati vívmányokat, a nyugati életforma pozitívumait, előnyeit, nem elhallgatva annak néhol zsákutcába kanyarodó leágazásait, rámutatva az önkorrekcióra való képességre, azt hangsúlyozza, hogy a Nyugaton élőknek minden eddiginél jobban tudatosítani kellene, hogy milyen szerencsés helyzetben vannak. A történelem leggazdagabb, legszerencsésebb és legtoleránsabb társadalmában élhetnek, békében. Felteszi a tízpontos kérdést is: ha annyira borzasztó a fehérek által épített gazdaság és társadalom, mégis miért igyekeznek annyian Nyugatra? A fehér lét olyan hagyományt örökített hátra, amelyből az egész glóbusz hasznot húz. Mindezek ellenére a woke azt szajkózza, hogy a fehér embernek szégyenkeznie kell a kultúrája miatt. Mivel kevesen hálásak, az egyre gyűlő frusztráció ellenérzéseket és bosszúvágyat szül, ami alattomos módon a társadalmi igazságosság lobogója alatt fejti ki áldatlan tevékenységét.
Murray legújabb könyve az „érted haragszom, nem ellened” hitvallás szellemében olvasandó. Fontos összegzése a Nyugaton zajló folyamatoknak, és okos érvrendszerrel vértezi fel az olvasót, ha az netalán kultúrharcba keveredne valamelyik közösségi oldalon vagy éppen a vasárnapi ebédnél, hisz Közép-Kelet-Európa egyelőre csak a globális mozgalommá váló sportesemények előtti térdelés, a gender-tanulmányok vadhajtásai felől ismerkedik az Amerikában zajló hisztériával.
Ahogy a szerző fogalmaz: “Az emberek mindig azt kérdezték, hogy mi a dolgok értelme, és ma még inkább így van ez. És amikor ma felteszik a kérdést, hogy hol találhatnak jelentésre, arra kell bátorítani őket, hogy nézzenek szét az őt körülvevő és a lábuk előtt heverő dolgokon. Ha gondosan és manapság már elfeledett alázattal figyelnek, akkor talán rájönnek arra, hogy a szerencsénél valami több van a birtokukban. Minden, amire bármikor szükségük is lehet.”