A horror, mint műfaj, mindig is vonzott. Nem a kegyetlen, véres horror, hanem azok a történetek, amelyek akár igazak is lehetnének, vagy ahol csupán leheletvékony a határ a valóság és a fantázia közt – sőt, a kettő olykor összeolvad. Egy ilyen jellegű antológia létrehozása rendhagyó vállalkozás, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mert magában hordozza a borzongás lehetőségét.
A könyv elején a szerzők bevezetnek a kötet születésének kulisszatitkaiba, mesélnek az átélt kihívásokról, a nehézségekről amelyekkel szembesültek, továbbá pedig reményt is keltenek, hogy reális esély van a folytatásra – alapanyag ugyanis van bőven. Egy olyan kérdéssel is szembesítenek, ami legalább olyan hátborzongató, mint az összegyűjtött novellák: „Mi van, ha a remek horrorirodalom egész univerzumát hozták létre távoli vidékek írói olyan könyvekben, amelyekhez mi nem férünk hozzá, és olyan nyelveken, amelyeken nem beszélünk? Létezik ennél ijesztőbb gondolat egy elhivatott horrorrajongó számára?”
A szerzők az előszó után sem veszítik el a kapcsolatot az olvasóval: minden novella elején egy rövid bejegyzést írnak, amiben a szerzőről, a műről és ennek keletkezéséről számolnak be. Olykor megindokolják, hogy miért gondolták, hogy az adott novellának a kötetben a helye. Számomra ezek az apró bejegyzések egy bensőséges kapcsolat érzetét ébresztették, már-már tábortűz körüli élményhez hasonlót – hozzám, az olvasóhoz szóltak ezek a szavak, felkeltették a figyelmemet, megteremtették a kellő hangulatot, és végső soron egy remek módszer volt arra, hogy ráhangolódjak arra, ami következik. És mi következett? Tizenkilenc nagyon egyedi és kreatív novella. A kötet leginkább egy igazán ínyenc fogáshoz hasonlít, ahol különböző intenzitású ízek találkoznak, és az összhatás egyszerűen fantasztikus.
(fotó: Veres Attila Facebook-oldala)
Nagyon tetszett az alapkoncepció, hogy különböző országok novellái találkozzanak egy helyen, egy kötetben. Még jobban tetszett, hogy nem angolszász nyelvterületekről válogatták be a novellákat. Az már az én szegénységi bizonyítványom, hogy a mentális térképemen nem tudtam, hol keressem Martinique-ot, de reális örömöt éreztem, hogy kicsit kapcsolatba kerülök Szenegállal, Peruval, Ecuadorral. A büszkeség átjárta a testemet, mikor láttam, hogy Románia és Magyarország is képviseli magát (és az már csak hab volt a tortán, hogy Spanyolország és Katalónia külön novellákkal szerepelnek).
A novellás kötetekért különösen rajongok, de írni sokkal nehezebb róluk, mint egy regényről. Összeségében mit tudnák mondani róla? Azt, hogy mennyire egyedi mindegyik novella, mennyire erősen kirajzolódik bennük az eltérő kultúrális háttér, és ezért egyetlen pillanatra sem lankadt a figyelmem, érdeklődésem. Nem volt unalmas pillanatom olvasás közben és nem éreztem, hogy egy lére menne az egész. Némelyik rémisztő volt (például Veres Attila Méltósággal viselt című novellája vagy Christien Boomsmától a Csontok a tekintetében), némelyik csak bizarr (Lars Ahn: Adomány), és valamennyi egyaránt megállja a helyét mint a horror, mint a weird irodalomban, különböznek hosszban, intenzitásban, a felhasznált hagyományos motívumokban – a borzongás viszont, amit keltettek, ugyanolyan intenzitású volt.
Nehéz kedvencet választani, nekem mégis sikerült. A romániai Flavius Ardelean abszolút sikert aratott a Lent, az ő világukban című novellájával. A helyszín az erdélyi vidék, a szereplők pedig földművesek, akik számára még mindig nem világos a határ a természetes és a természetfeletti világok közt, ugyanis ez a határ átjárható. A generációk közti különbségek kézzel tapinthatóak: míg az idősebb generáció babonás félelemmel tekint a legendás lényekre, a fiatalok félvállról veszik vagy kinevetik ezeket a babonákat. Ardelean novellája kiváló történet, amely tanulsága akár az is lehet, hogy a babonák néha nem alaptalanok, és attól, hogy mi, fiatalok, nem hiszünk a legendás lényekben, ők még hatással vannak az életünkre. Érdekes volt rájönni arra, hogy a folklórra alapuló történetek számomra sokkal izgalmasabbak és rémisztőbbek, mint a hagyományos, tipikusan angol horrortörténetek. Meglehet, hogy a plusz borzongást csupán a térbeli közelség adta, mégis ez a történet volt számomra kiemelkedő.
Az igényes nyelvezet mindegyik novellára jellemző, mégis olykor az volt a benyomásom, hogy nem teljesen érthető számomra egy-egy szófordulat, egy szimbólum (például: a Fülöp-szigeteki novellában a madárnak van valami különleges jelentése?), és nehezen tudtam eldönteni, hogy egyszerűen hiányosak a kulturális ismereteim vagy valami elveszett a fordítás során. Ne feledjük, hogy a novellákat először angol nyelvre fordították, és onnan pedig magyarra, jelen kötet tehát egy fordítás fordítása.
A műfaj jellege miatt egyértelműen felnőtteknek szánt kötet, és tökéletes kelléke lehet egy erdei panziós, tábortüzes, kísértethistóriás történetekkel fűszerezett estének. A kísértethistóriát gyűjtőfogalomként használom, a kötetből ugyanis azt is megtudjuk, hogy időközönként „az emberek bőre alatt szörnyetegek lapultak”, és ezek bármilyen kísértetnél, démonnál, vámpírnál ijesztőbbek. A történetek sokszínűsége miatt szinte garantálható, hogy mindenki talál benne kedvére valót. A legnagyobb kihívás pedig olvasás után merni elaludni – senki nem mondhatja, hogy én nem szóltam előre.
Akár csak a szerzők, én is nagy reményeket fűzök a további kötetekhez. Számomra nem csak izgalmas időtöltés volt a kötet olvasása, de felért egy világ körüli utazással is, és ezt szeretném újra átélni.
A kötet két szerkesztője, James D. Jenkins és Ryan Cagle 2004-ben alapították meg a Valancourt Books könyvkiadót, azóta pedig több, mint 500 elveszett vagy figyelmen kívül hagyott irodalmi művet adtak ki újra. Fő irányvonaluk a horror, a gótikus és a természetfeletti. A The Valancourt Book of Horror Stories sorozat négy kötetének is társszerkesztői.