Egyre gyakrabban tűnnek fel olyan mémek, hogy olyan idős vagyok, hogy értem ezt: a képen pedig egy magnókazetta és egy ceruza. Hogy ennél a hasonlatnál maradjunk, én olyan idős vagyok, hogy akkor néztem meg (először) a Szívek szállodája sorozatot, amikor először közvetítették a tévében. És igen, egy hetet kellett várni az új részre. Teljesen magába szippantott a sorozat és elbűvölt Lorelai Gilmore, avagy Lauren Graham, aki számomra az első számú popkulturális ikon. Az interjúk és talk-show szereplései esetén sosem tudtam konkrétan megragadni, hol végződik a szereplő és hol kezdődik az igazi személy, minden esetre többet és többet akartam belőle. Karácsonyi kaliberű örömöt éreztem, amikor megtudtam, hogy könyveket is ír.
Jelen kötet, a Meséltem már? a harmadik magyarra is lefordított könyve. Amikor ilyen nagy elvárásokkal kezdek el olvasni egy könyvet, mindig tartok tőle, hogy csalódás lesz a vége. Most, hogy már elolvastam, nyugodt szívvel mondhatom, hogy megfelelt az elvárásaimnak, sőt, pont az volt, amire szükségem volt, és szeretnék hinni a sorsszerűségben, hogy ezúttal a könyv talált meg engem, nem én a könyvet.
Amennyiben a Szívek szállodája egy életstílus, egy vallás, akkor Lauren Graham könyve olyan, mint egy kávézás egy jó barátnővel, akit rég nem láttunk és van kis pótolni valónk. Lauren meg tudja teremteni ezt a meghitt hangulatot a kötetlen, őszinte beszélgetéshez, mi, olvasók, pedig csak úgy isszuk a szavait. Itt még megemlítek egy kis anekdotát. A könyvet másfél nap alatt olvastam el, és amikor egy számomra kedves személy meglepődött ezen, azt válaszoltam, hogy dehát nagyon gyorsan beszél. Ez az, amit nem tudtam kontrollálni, akaratlanul is az ő gyors beszédritmusában olvastam.
Szóval, milyen ez az esszékötet? Teljesen karakterazonos: gyors, vicces, fájdalmasan őszinte, bölcs és okos, mélységesen személyes. Ezek összessége teremti meg azt az intim hangulatot, ami egy személyes beszélgetésre is jellemző. A nyelvezet egyszerű, érthető, pörgős, magával ragadóan gyors. Ezt bizonyítani ugyan nem tudom, de egy igazi rajongó egyszerűen tudja és kész.
A könyv rövid elbeszélésekből áll, a múltból haladunk a jelen felé. A megosztott emlékek felidézése önkéntelenül is melankólikus, és makacsul szeretném azt hinni, hogy amikor helyenként szomorúságot éreztem a sorok közt, az tulajdonképpen csak a természetes nosztalgikus hangulat, amit az idő múlása fölött érzünk mindannyian. A szóhasználata lehetővé teszi, hogy vizuálisan is megjelenjen a szemünk előtt a fiatal Lauren, aki a kis piros Volkswagenjében utazik munkát keresve, látjuk, amint az éjszakai pincérkedés után fáradtan lohol meghallgatásra, egyre eszementebb diéták, melltartók és egészségtáborok trendjeinek próbál eleget tenni. Ha van pozitív hatása az öregedésnek, hát akkor itt van máris egy, most már belátja, hogy mennyire téves volt minden trendre felülni. És itt jön szerintem az egész könyv egyik kulcsüzenete (vagy csak én vagyok már abban a korban, hogy ezt emeltem ki tanulságnak): őszintén beszél arról, hogy mit jelent méltósággal öregedni Hollywoodban.
Emellett néhány hasznos tanáccsal is szolgál, amelyek az általános jóléthez kapcsolódnak. Személyes kedvencem az, hogy különböző korosztályokból válogassunk barátokat, így nem csupán a jelenben élhetünk, de kapcsolódni tudunk a múlthoz és a jövőhöz is egyaránt. És ha már a kedvenceknél tartunk, akkor megemlíteném azt az elbeszélést, amely még sokáig velem marad. A címe Citruslekvár és pont arról szól, aminek tűnik. Hányszor hallottunk már, hogy ha az élet citromot ad, csinálj limonádét? Ennek analógiájára, ha a narancsfád rengeteg narancsot ad, csinálj citruslekvárt. Soha nem merengtem volna el azon, hogy ez a hozzáállás mennyi felesleges terhet tud egy emberre tenni. Sokkal jobban tetszik Lauren változata, és nagyon tudatosan próbálok a továbbiakban inkább eszerint gondolkodni: „Ha az élet citrommal kínál, csinálhatsz belőle limonádét, de nem muszáj.” (Laurenre jellemző humor, hogy ezek után azért csatolt egy citruslekvár receptet is.)
Természetesen nem csak a rajongóinak ajánlom, hanem mindenkinek, aki egy valóságos személy igaz, személyes történeteit olvasná, vagy aki csupán el akar merülni egy jó, könnyed olvasmányban. A rövid, 10-20 oldalas elbeszélések lehetővé teszik, hogy akkor is könnyen lehessen olvasni, ha nem áll a rendelkezésre sok idő. Egymástól függetlenek, úgyhogy az sem jelent gondot, ha huzamosabb idő eltelik két elbeszélés között, hisz nem kell visszaolvasni ahhoz, hogy újra képbe kerüljön az olvasó.
Lauren Graham 1967. március 16-án született Honoluluban. Bár számos sorozatban, filmben kapott szerepet, leginkább Lorelai Gilmore-ként ismerjük a Szívek szállodájából (Gilmore Girls), vagy Sarah Bravemanként a Vásott szülőkből (Parenthood). Producerként is dolgozott, valamint szerzőként is publikál. Négy kötet jelent meg a neve alatt, ebből hármat magyarul is olvashatunk: Egy nap talán (Gabo Kiadó, 2013), Gyorsan elhadarom (Gabo Kiadó, 2017) és Meséltem már? (Gabo Kiadó, 2023). Az In conclusion, don’t worry about it még nem olvasható magyar nyelven, de szerintem nem csak magam nevében mondom, hogy tárt karokkal várjuk.