A mindössze tizenhét éves Kiara akaratán kívül válik szexmunkássá. Nem más emberek kényszerítik rá, hanem a körülmények. Ez sajnos bárhol megtörténhet, nem egy elszigetelt eset, nem kell egy példáért az Egyesült Államokig menni. Kiarát aztán a rendőrök is kihasználják, és ez sem tipikus amerikai sztori, noha Leila Mottley regényét valós, oaklandi események ihlették. A témaválasztás jó, és a nézőpont is érdekesnek ígérkezik, a történteket ugyanis a szerző egyes szám első személyben, az áldozat szemszögéből meséli el. Valami mégis hiányzik az Éjjeli árnyakból.
Kiara egy tizenhét éves fekete lány Oaklandben. A város keleti részén, a jól csengő nevű, ámde lepukkant Regal-Hi apartmanház egyik lakásában lakik a bátyjával, Marcusszal. Az apjuk már nem él, az anyjuk egy rehabilitációs intézet vendége, a testvérpár pedig egyik napról a másikra próbál túlélni. Marcus arról álmodozik, hogy sikeres rapper lesz, és szinte törvényszerű, hogy ezáltal rossz társaságba keveredik. Kiara otthagyta a sulit, és hol munkát próbál találni (tizennyolc év alattiakat gyakorlatilag sehol sem alkalmaznak), hol meg a bátyját igyekszik meggyőzni arról, hogy szerezzen már egy rendes melót, miközben a szomszéd kisfiúnak is gondját viseli, akit egyik napról a másikra hagyott magára az anyja. Tulajdonképpen egy naiv félreértés vezet az első alkalomhoz egy mámoros estén, amikor munkát keresve lépi át egy sztriptízklub küszöbét (a félreértések elkerülése végett: pultos lenne, nem rúdtáncos). Odabent Marcus egy korábbi barátnője dolgozik, aki jóhiszeműen hívja meg egy italra Kiarát, de négy ital lesz belőle, és Kiara nem tud józanul gondolkozni, amikor a pöttyös nyakkendős fiatalember, akivel odabent szemezett, a lifttel az emeletre viszi. Csak túl későn jön rá, hogy a pöttyös nyakkendős megerőszakolta, és hogy pénzt adott érte.
“ez csak egy test, semmi több”,
győzködi magát másnap, noha a teste még mindig nem tudja, hogyan értelmezze az előző estét, a háztetőt, a férfit. A könnyen szerzett pénz lehetősége, a kilakoltatás veszélye és a kilátástalanság arra kényszerítik, hogy újra bevállalja. Egy alkalommal viszont a rendőrség rajtakapja a sikátorban, és ő a járőrautó hátsó ülésén találja magát – ahol aztán a rendőr is megerőszakolja. Így lesz Kiara az oaklandi rendőrök egy csoportjának a „privát prostituáltja”, akik zártkörű partikra viszik, csoportosan közösülnek vele, és általában nem fizetnek neki, csak “védelmet” ígérnek. Egy érintett rendőr öngyilkossága, búcsúlevele és egy belső nyomozás indítja el a lavinát, amely végül a menekvés lehetőségét villantja fel Kiara számára.
Leila Mottley éppen tizenhét éves volt, amikor írni kezdte ezt a regényt, részben Celeste Guap esetétől ihletve. Ugyanannyi idős volt, mint a regénye főszereplője, ugyanúgy fekete, és azt mondja, hogy abban az időben az foglalkoztatta, “mit jelent sebezhetőnek, védtelennek, láthatatlannak lenni.” Nem lesz túl népszerű a véleményem, de szerintem középiskolásként kevés élettapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű történetet hitelesen elmeséljen. Mottley nem abból a környezetből származik, mint a főszereplője, mindkét szülője él, az apja drámaíró. A saját életéből nem sokat meríthetett, az tény. Adott volt viszont Celeste Guap története, és ő remek érzékkel nyúlt a témához.
Az Éjjeli árnyak nem Celeste esetét meséli el, a valós események csupán ihletként szolgáltak, és ezt a szerző egy interjúban hangsúlyozta is. “Kiara egy teljes egészében fiktív karakter”, vallja Mottley a regény végi megjegyzésben. Kiara tehát nem azonos Celestével, és szerintem ez nagyon jó, hiszen az olvasók egy része elkerülhetetlenül utánanéz a Celeste-ügynek, és nem biztos, hogy utána gondtalanul azonosulni tud a főszereplővel. Maradjunk annyiban, hogy az információk alapján úgy gondolom, hogy Celeste kisasszony, habár vitathatatlanul áldozat a történetben, és a rendőrök túlkapása elítélendő, nem feltétlenül az a szende típus, akit nehéz bálba vinni. Még egyszer: Kiara nem olyan.
Mottley nem a botrányt helyezi a középpontba, nem a rendőrségi vizsgálatra fókuszál, hanem Kiarára, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a hangsúly azon lenne, hogyan bocsátja áruba a lány a testét, vagy hogy miként birkózik meg ennek a súlyával. Valamelyest látni engedi, hogyan jut el onnan, hogy “ez csak egy test, semmi több” addig, hogy nem érzi a testét a sajátjának, de közben annyi minden más is történik, hogy úgy éreztem, a lényeget nem tudja megragadni. Mert Kiara halmozottan hátrányos helyzetű, és folyton rájön még egy lapáttal. A sulit otthagyta, munkát nem talál, a bátyja nem látja át a helyzet súlyosságát, a szomszéd lány a drogot választja a kisfia helyett, megalázó szexmunkára kényszerül, a rendvédelem kihasználja, és akkor ott van még a családi dráma a múltból, amely éket vert az amúgy is félszeg család tagjai közé. Túl sok teher nehezedik Kiara vállára, és Mottley mindent meg akar mutatni: a kiszolgáltatottságot, az igazságtalanságot, de a pislákoló reménysugarat is. Hellyel-közzel sikerül neki.
Azon túl, hogy úgy éreztem, nem sikerült autentikus hangot kölcsönöznie Kiarának, a környezetrajzot sem éreztem túl jól sikerültnek. Pedig az meghatározó kellene legyen, Oakland utcái, a milliő, amelyben a Kiara mozog valahogy feledhetőre sikeredett. Kiara motivációi többnyire érthetőek (elég világos, mennyire nehéz anyagi helyzetben van, ahogy az is, hogy az élet nem sok választási lehetőséget hagy a számára), de megragadta a figyelmemet egy mondat a kötet végén található megjegyzésben: “Mint sok fekete lány, én is gyakran hallottam azt, hogy óvjam és védjem a bátyámat, az apámat, a körülöttem élő fekete férfiakat: az ő biztonságukat, az ő testüket, az ő álmaikat.” Ez a hozzáállás is megmagyaráz pár döntést Kiara történetéből, de semmi nem magyarázza meg ezt a fajta hozzáállást. Európai olvasóként azt kérdezem: miért? Egy fekete lány miért kell óvja és védelmezze a férfiakat? A regényből nem derül ki.
Az Éjjeli árnyak 2022-ben felkerült a The Booker Prize longlistjére, és ezzel Mottley a legfiatalabb szerző lett, akit valaha jelöltek a díjra. Megkockáztatom: a regény leginkább a témaválasztás miatt lett ennyire felkapott. Mottley stílusa nem rossz, de van ahová fejlődnie.