A rettenet árnyéka kacskaringós úton került hozzám. Valószínűleg, magamtól sosem vettem volna le egy könyvesbolt polcáról – és Úristen, miről maradtam volna le! A címben rettenet és árnyék is szerepel, számomra a horroron kívül semmi egyebet sem ígért. A borítón szereplő tüzes kard pedig egy sztereotípiát hívott elő bennem, azt gondoltam, hogy ez biztosan egy nagyon fiús, háborús horror történet. Nos, igen is, meg nem is, de haladjunk szépen sorjában.
Továbbra is fenntartom, hogy igenis vannak fiús és lányos olvasmányok. Utóbbit jobban kedvelem, könnyebben mozgok benne és számomra érdekesebb is. Mekkora volt a meglepetésem, mikor nekifogtam ezt a könyvet olvasni! Annak ellenére, hogy már a legelején véres harccal kezdődött a történet, azonnal felébresztette bennem a kíváncsiságot. Rövid fél óra állt a rendelkezésemre egy program előtt – azt gondoltam, azt tölthetném azzal, hogy nekifogok olvasni és ismerkedni kezdek ezzel a sztorival. Végül újraszerveztem a teljes délutáni programomat.
A kötet elején szereplő előszó kissé ijesztő volt számomra. Egy különös világ rövid bemutatása volt, amelyről én eddig semmit sem tudtam. Majd egy hosszú lista a szereplőkkel – meg voltam győződve, hogy el fogok veszni ebben az idegen világban, ismeretlen szereplők közt. Tulajdonképpen önmagamat éreztem idegennek, aki először teszi be a lábát a Kitaszított Földekre és a Forn-erdő sűrűjébe.
Nem tudom folytatni ezt a gondolatot anélkül, hogy kifejezzem hálámat a szerzőnek, amiért annyira érthetően, világosan és összefüggően mesélt. Nem szájbarágósan, de a cselekmény felépítése és az új szereplők bemutatása, adagolása abszolút követhető volt. Egyetlen egyszer sem lapoztam a könyv legelejére, hogy megnézzem egy-egy szereplő nevénél a leírást, a bemutatást. Különösen tetszett az, hogy négy különböző szereplő szemszögéből olvassuk a történetet. A nevük jelzi a fejezeteket: Bleda, Drem, Riv és Sig. A négy szereplő eleinte teljesen különálló: más néphez, fajhoz tartoznak, más-más földrajzi területeken élnek. Fokozatosan fonódik össze életük, és azon kaptam magam, hogy erősen szurkolok nekik. A Kadoshim, a legádázabb ellenség elleni harc összeköti őket, de nemcsak őket. Népek, fajok fognak össze a közös ellenség legyőzésére, ám így is hátrányban vannak. A démonok és a feketemágia erősebbnek bizonyul, mint hitték. Drem apjától fontos dolgot tanulunk: hogy mindig törekedni kell a békére és a konfliktusok civilizált megbeszélésére, „De néha, fiam, az egyetlen válasz: vér és acél.”
Nos, igen. Igazam volt abban, hogy ez egy háborús történet. Megértem, és világos számomra, hogy a szerző komoly kutatómunkát fektetett a harci eszközök tanulmányozására, a helyes használatuk leírására, beillesztésükbe a történet egészébe. Hitelesek voltak számomra ezek a részek. De végső soron ezek csak háborús részletek. Márpedig a háború mindenhol, mindenütt, valóságban és fantáziában egyaránt teljesen egyforma. „A csata maga azonban nem más, csak vér, acél és mocsok, bűz, belek és fülsüketítő üvöltés, amitől a fejed szétcsattan, rettegés, düh és az összes többi érzelem a kettő között, és addig csapdosod a kezedben a pengével az előtted küzdő ellenséget, amíg már nem érzed a karod, és amíg nincs több… vagy te nem vagy többé.”
Ami igazán megfogott benne, az a karakterek kiváló megalkotása. A főszereplők közül az összeshez kötődtem, együtt féltem, harcoltam velük. Ha kedvencet kell választanom, mégis Siget emelném ki. Az különösen vicces, hogy elég későre derült ki számomra, hogy Sig, a Pöröly nevű medvén lovagló óriás nos, hát, óriásnő. Kedvencem lett, mert határozott, megbízható, jó partner, aki küzd a társaiért, az igazságért, a jóért, és a végsőkig kitart. Ugyancsak ő az, aki kitartóan emlékszik, nem hagyja feledésbe veszni azokat, akik már nincsenek az élők soraiban.
A szereplők mellett a történetmesélés módja is különösen tetszett. Eleinte lassú volt, mintha a szerző biztos akart volna lenni abban, hogy megértettük, hol vagyunk, kiket látunk és kicsit magabiztosabban mozgunk ebben a világban. És amint elértünk ide, felgyorsulnak az események, egyik pillanatról a másikra keletkeznek csavarok, nem várt veszélyekre kell figyeljünk és folyamatos készenlétben vagyunk, aggódunk a szeretett szereplőink miatt. Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy látjuk a szereplőket. Én a magam részéről filmszerűen láttam zajlani az eseményeket, és bizonyossággal kijelenthetem, hogy egy hollywoodi filmként is nagyszerűen helyt állna ez a történet. Van benne egy izgalmas főcselekmény: az angyalszerű, Ben-Elim szárnyas harcosai a démonszerű Kadoshimmal küzdenek, harci stratégiák (engem a pajzsfal nyűgözött le), medvéken lovagoló óriások, veszélyes lények, beszélő fehér hollók, ordas kopók, ugyanakkor tartalmas, emberi kapcsolatok is (például Drem és apja, Olin kapcsolata példaszerű), és a mellékszálak, amelyek extra fűszerként ízesítik, és kerekebbé teszik a regényt. A cselekmény mellett a nyelvezet egy plusz pontot érdemel. Elejétől a végéig igényes, választékos, olykor egészen lírai volt: „Tépett felhők mögül kémlelt ki a hold, ezüsttel festve az erdőséget, ahol várakoztak, oldva az előttük magasodó hegy – bozótos galagonya és szél szaggatta szikla vicsorgása – sötétjét.”
Sok dolog volt, amit nem értettem, vagy értettem, de nem tudtam. Például azt, hogy a görnyedő sólyom a kardtánc legelső állása, támadáshoz és védekezéshez egyaránt kiváló. Különösen a háborús stratégiákhoz sem konyítok. A történeteket rejtő könyvekhez viszont nagyon is értek, és felismerem a kiválókat közülük. Számomra ez egész egyszerűen kiváló volt. Magával ragadott, beszippantott, annak ellenére, hogy valójában köszönőviszonyban sincs az érdeklődési körömmel. Hiteles volt, a történetmesélés pedig átlátható, egyaránt következetes és élvezetes. A fantasztikus lények és elemek éppen megfelelő arányban keveredtek a valósággal és a humán elemekkel. Lenyűgözött a gondosan felépített világ a különös hagyományaival – jól esett megfigyelő lenni, az ismeretlen világ kontúrokat kapott. És bár kegyetlen, veszélyes világgá vált, szeretnék továbbra is ott időzni, az elkövetkező kötetekben is. Jelen kötet egy trilógia első része, és nagyon-nagyon szeretnék a továbbiakban is a szereplőkkel tartani.
John Gwynne Szingapúrban született 1968. szeptember 21-én. Brightonban tanult, rock együttesben játszott és különösen rajong a vikingek iránt. Jelenleg Eastbourne-ben lakik feleségével és négy gyermekükkel. Egyéb magyarra fordított művei: Az istenek árnyéka (Fumax, 2021), és az Az istenek éhsége (Fumax, 2023). Reménykedjünk, hogy van igény a többi és a további műveinek a fordítására is.