Szokásunkhoz híven az év utolsó napján közöljük a saját összeállításunkat az év legjobb könyveiről. Ahogy azt megszokhattátok, nincs rangsor; az alábbi összeállítás az Olvasoterem.com recenzenseinek kedvenceit tartalmazza az elmúlt év terméséből. Az idei év érdekessége, hogy ketten is ugyanazt a könyvet választották az év legjobb olvasmányának. A lista színes (ahogyan az lenni szokott), van kortárs magyar irodalmi mű meg dokumentumkönyv is. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy 2023-ban sem olvastunk minden megjelenést, és az összeállításunk idén is erősen szubjektív. Íme, az Olvasoterem.com recenzensei szerint ezek voltak az év legjobb könyvei!
János szerint
Colson Whitehead: Alvilági becsület (21. Század)
Ha valaki képes úgy megírni egy regényt, hogy a cselekmény helyszínéül szolgáló városról vagy városrészről – a maga ikonikus helyeivel és sajátos hangulatával – azt érezzük, aktív szereplője az eseményeknek, valószínűleg valamit nagyon jól csinál. Colson Whitehead Ray Carney-trilógiájának második kötete, az Alvilági becsület – az első kötethez hasonlóan – tisztelgés New York többségében feketék által lakott városrésze, Harlem előtt. Egy sodró lendületű, érzelemdús, hamisítatlan noir elemekkel átszőtt gengsztertörténet, izgalmas karakterekkel és magával ragadó hangulattal, nem utolsó sorban pedig egy kiváló korrajz a hetvenes évek Amerikájáról, némi társadalomkritikával körítve. Az a szépirodalmi igényesség, amivel Whitehead nyúl a – korábbi regényeihez viszonyítva könnyedebb, mondhatni „ponyvaibb” – témához, érzékelteti, hogy nem véletlen az a két Pulitzer-díj és a Nemzeti Könyvdíj, amivel irodalmi munkásságáért korábban kitüntették.
Adél szerint
Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg (Jelenkor)
Közhelyes, de nagyon igaz, hogy mindig az a legjobb könyv, amit épp olvasok. Épp ezért nagyon nehéz egy legjobbat kiválasztani. Nézegetem az idei listát, osztályozom és rangsorolom a benyomásokat, emlékeket és próbálom ezeket szavakba önteni. És mégiscsak kimelkedik egy regény, Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című műve. Azért lett az idei kedvenc, mert nemcsak olvasmányélményt nyújtott, hanem egész világot teremtett körülöttem és bennem. Mindig is a történelmi regény volt a kedvelt műfajom, és felnőtt koromban már tudatosan a jelenkori témák felé fordultam. Tompa Andrea könyve kiválóan illeszkedett bele ebbe a vonalba. Másrészt egy külön nyelvi világot teremtett, amihez oda kellett simulni, bele kellett lassulni, és én ezt nagyon szerettem. Ezt a fajta szövegvilágot nem lehet vonaton, buszon olvasni, mert elfelejtesz leszállni. Nem lehet ebéd közben, mert kihűl az étel. Mert a megértés belefeledkezést, odafigyelést, önátadást igényel. Ennek a könyvnek köszönöm, hogy megszokhattam, beletanulhattam a kortárs szépirodalomban tendenciává váló mondat- és szövegformákba (értem itt: kis- és nagybetűk, központozás, bekezdések klasszikustól eltérő használata), hogy bátrabb voltam befogadni formailag is nehezebb szövegeket. Sokféle téma és műfaj felé nyitott kaput, ráadásul még könyvbemutatón is volt szerencsém részt venni, ami egy másik perspektívából mélyítette el a regénnyel való kapcsolatomat.
Rózsa szerint
Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg (Jelenkor) + Vida Gábor: Senkiháza (Magvető)
Két klasszis kortárs író, két klasszis alkotás, díjeső és kultikus olvasmányélmény. Egyszerűen nem lehet választani a kettő közül, hiába, hogy egyet kellene ajánlani. A Sokszor nem halunk meg olyan témákat feszeget, mint az örökbefogadás, a zsidókérdés, a szülő-gyermek viszony, a bizalom, a tisztesség, és egyáltalán a kor társadalmi és szociális ábrázolása, amelyben játszódik. Olvastatja magát, visz magával a történet, de időnként megállásra, önreflexióra késztet, sőt, fájdalmas részleteivel akár a földbe is döngöl.
A Senkiháza alcíme Erdélyi lektűr, én meg azt kívánom, bárcsak minden lektűr olvasmány ilyen színvonalú lenne! Letehetetlen, humoros, kultúra- és ismeretterjesztő, történelmi aspektusa is jelentős, de legszembetűnőbb a különféle nemzetiségek együttélésének bemutatása. Mindez a második világháború környékén, amikor bárkivel bármi megtörténhetett, és annak az ellenkezője is.
Szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen fantasztikusan jó kortárs szerzőink vannak, és ilyen műveket olvashatok. ♥
Attila szerint
Noah Hawley: Himnusz (Agave)
Ha valaki csak a Himnusz cselekményének egy felületes vázlatát olvassa el, azt fogja hinni, hogy a regény szuperhős tinik meseszerű kalandjáról szól, akik ki akarnak szabadítani egy lányt egy milliárdos fogságából. Hawley könyve valójában sokkal komolyabb mű ennél. A sztori valóban a szuperhős filmeket idézi, de a mondanivalója mellbevágó és roppant fontos. A szerző olyan dolgokra reflektál, mint az (amerikai) fegyverviselési szokások, azok következményei, a társadalom egy világjárványra adott válasza, az emberiség létét fenyegető klímaváltozás, az aktuális amerikai belpolitikai csatározások. Noah Hawley stílusa lehengerlő, magával ragadó és laza. A jelen idejű narráció, a pörgő cselekmény és a fesztelen elbeszélésmód miatt Don Winslow rajongói imádni fogják, a metsző, kíméletlen társadalomkritika egyszerre juttatja eszünkbe Winslow-t és Atwoodot. A sorok között olyan borzalmak rejtőznek, amelyek Stephen King világát idézik. A Himnusz kétségkívül a 2023-as év egyik legjobb olvasmánya a magyar könyvkínálatban.
Kinga szerint
Mikko Rimminen: Bolondóra (Polar)
Noha 2023-ban többnyire vaskosabb, hosszabb, nehezebb olvasmányaim voltak, és jóval kevesebb volt a szórakoztató, laza olvasmány, az idei nagy kedvencem nem klasszikus, nem vaskos, mégis ez volt rám a legnagyobb hatással. Mikko Rimminen Bolondóra című könyvéről van szó (kritikánk a könyvről itt olvasható), számomra idén ez volt a legösszetettebb, legfelkavaróbb, legkreatívabb, legjátékosabb történet. Lenyűgözött összességében, a szerethető főszereplőjével, a történetbeli csavarokkal, de főleg a nyelvezetével. A szerző és a fordító zsenialitása főleg ez utóbbiban mutatkozik meg; azt hiszem, soha nem olvastam még ennyire játékos, pörgős, összetett szöveget. Megannyi érzelmet átéltem olvasás közben, de a rácsodálkozás és ámulat volt a leggyakoribb. Magukkal ragadtak a szójátékok, és gyakran éreztem úgy, hogy a szöveg elsodor, mintha nem tudnám szabályozni az olvasás sebességét (és valóban nem tudtam).
Mindamellett, hogy egyedi olvasmány volt, velem maradt egy üzenet, amit kiolvastam mindebből a kuszaságból. Hogy a magány fáj és abszurd dolgokra késztet. Hogy olykor bármit megtesz az ember, csak megszűntesse a sóvárgást és kapcsolódjon másokhoz. Hogy érdemes gyakrabban felhívni, meglátogatni egyedül élő ismerőseinket és rokonainkat. Intenzitása és értékes mondanivalója miatt nekem a Bolondóra a 2023-as év legjobbja.
Emőke szerint
Meriel Schindler: Az elveszett Schindler kávéház (Európa)
Meriel Schindler családja történetét feldolgozó, több generáción átívelő regénye, Az elveszett Schindler kávéház olyan szerző tollából született, aki érezhetően szoros érzelmi kötődést tanúsít az ősei iránt. Utazását, amely egyszerre belső és külső, fizikai utazás is, az igazságkeresés és a megértés vágya motiválja, ez sokunk belső indíttatása. Az elbeszélt részek egy osztrák kávéház központi motívumként való felhasználása során bontakoznak ki, és megmutatják, hogy a hatalomvágy és az érdekek, a kapzsiság, az irigység milyen tragikus eseményeket képesek létrehozni az emberi kapcsolatok minden terén. A regény ugyanakkor az osztrák zsidóság helyzetét is feldolgozza, nemcsak a két világháború által közrezárt, hanem az azon túlmutató időszakban is. Az egyszerű elbeszélésmód, az őszinteség magával ragadó, a valós eseményeken alapuló történet mesélése pedig megérintő, így a regény olvasása nemcsak történelmi szempontból bővíti az olvasó tudását, hanem erkölcsi dilemmák elé is állít. Izgalmas és olvasmányos, de nem könnyed hangvételű regény, amely inkább a tárgyilagos eseménybemutatást helyezi előtérbe az érzelmi túlfűtöttség helyett.
Krisztinka szerint
Száraz Miklós György: Bitang nyarak (Scolar)
Az olvasók többsége szereti az önéletrajzi könyveket, mert tudva, hogy a történet valóban megtörtént, könnyebb elképzelni, átérezni az olvasottakat. Száraz Miklós György legújabb kötete, a Bitang nyarak ugyan nem számít önéletrajzi kötetnek, de azt a szerző is elárulta, hogy a megírt szövegek bőven merítenek a saját gyerekkori élményeiből. Az utóbbi időben újból egyre hangsúlyosabbak azok a kortárs szépirodalmi szövegek, melyek a történelmi események közül a Kádár-korszak mindennapjait mutatják be. Az viszont ritkább, amikor ezt az időszakot egy gyerek elbeszélő által ismerhetjük meg. Száraz Miklós György könyve pedig abban különleges, hogy nem szépítve a 60-as éveken, megmutatja: milyen volt azokban az években a gyerekek világa.
István szerint
Alex Perry: A calabriai anyák (Cartaphilus)
Alex Perry dokumentumkötete az eddigi legalaposabb és legrészletesebb információhalmazt kínálja az olasz maffia és azon belül is az ‘Ndrangheta-jelenség megértéséhez. A szerző nemcsak a világ legdiszkrétebben működő bűnszervezetének történetét mutatja be, hanem a maffiához kapcsolódó minden aspektust olyan megvilágításba helyez, hogy azok együttes súlyozásával egyszer s mindenkorra leszámolhat az olvasó azokkal a hamis ideákkal, amelyek romantizálják a maffiacsaládokat. A sötét tónusú kötet felkavaró módon világít rá arra, hogy az erőszakkultuszt dicsőítő, patriarchális maffia milyen mélyen eresztett gyökeret az olasz társadalomban, generációk életkilátásait rombolva földig. Alex Perry főhősei azok a nők, akik életük kockáztatása árán is képesek voltak felvenni a harcot az ‘Ndrangheta ellen, és akik egy formabontó módszerrel dolgozó ügyésznő személyében leltek szövetségesre.
A történet páratlan mélységű és részletességű betekintést ad abba a harcba, amelyet végső soron az emberi természet sötét oldala ellen vív a mindenkori igazságszolgáltatás. A kötetben zárszóként megfogalmazott, filozófiai síkra emelt következtetés az emberi természetről a küzdelem állandóságának rémképét vetíti elő, de egyben azt is jelenti, hogy mindig lesznek olyanok, akik vállalják a harcot a bűnözés kultúrájának felszámolásáért. A szereplők sorsa, az olasz vidék páratlan szépsége, a mindent átható naturalisztikus bűn, gonoszság és romlottság sokáig nem ereszti az olvasót.