Valérie Perrin Trió című műve már a harmadik a regényei sorában, ezeket mind olvashatjuk magyar fordításban is. Bár eredeti nyelven franciául A vasárnap koldusai jelent meg hamarabb (2017), magyarra a 2019-es “születésű” Másodvirágzást fordították le előbb (a fentebb említett mű 2022-ben, ez utóbbi 2023-ban jelent meg az Európa Könyvkiadónál). A 2021-ben írt Trió is 2023-ban került magyar fordításban az olvasók kezébe.
Miért is kezdtem Ádám-Évától ezt a gondolatot? Mert a szubjektív ranglistám is valahogy így alakult: a Másodvirágzás egy kiemelkedően jó, mélyre és sokáig ható olvasmányélményt adott, ez után természetesen elolvastam A vasárnap koldusait is, amelyet még mindig a jó könyvek közé sorolok, és ez után jött a Trió. A Trió szintén a jó könyvek közé tartozik, de itt adódott számomra a közhelyes kérdés: lehet a jóból is sok? Talán igen, talán nem…
A Trió alapgondolata, alapszála szenzációs: három személy, két fiú és egy lány életének alakulását követhetjük végig kiskamasz kortól felnőtt életük deléig.
“A fiú feláll, elvörösödik, remegni kezd a keze. Neki ismeretlenek előtt megszólalni: kész horror.
– Adrien Bobin vagyok. Én is jó vagyok olvasásban. A gyenge pontom pedig… Félek a kígyóktól…
Nina felteszi a kezét, mire a tanár bátorítólag bólint.
– A nevem Nina Beau. Jól rajzolok, és az a gyönge pontom, hogy asztmás vagyok.
[…]
– Akkor hogy is hívnak? – néz rá Nina.
– Étienne Beaulieu. Erősségem a sport, hiányosságom meg a… Hát nem is tudom… Mindenben jó vagyok.
– Nincs egy hibád se? – kérdezi a lány.
– Nem nagyon van…”
A három gyerek nagyon különböző alaptermészetű: Nina belevaló, cserfes, bátor, néha akár a meggondolatlanságig; Étienne hódító, magabiztos, adott esetben a tuskóságig; Adrien csendes, szemlélődő, háttérbe húzódó. Háromféle családi háttérből jönnek, azt mondhatnánk, tipikus társadalmi helyzetekből: Ninát mindkét szülője elhagyta és a nagyapja neveli, Étienne teljes családban él, míg Adrien csak az édesanyjával. Nina és Adrien jó tanulók, Étienne nem. Sokrétű szövedék alakul ki ebből a helyzetből, érdekfeszítő végigkövetni, hogyan alakul a sorsuk felnőtt korukig. Az írónő szereplőinek élethelyzetei, dilemmái, sorsfordulatai apropóján sok aktuális kérdést felvet: kamaszkor, első szerelem, első testi kapcsolat, szülő-gyerek viszony, bántalmazás, csonka család, árvaság, iskola, kisvárosi lét, nagyvárosi lét, környezetvédelem, állatvédelem… szinte lehetetlen mindent felsorolni.
A romantikus regények (értsd: nem a szerelmes, hanem a romantika-kori, például Jókai regényei) jellemző szerkesztési eljárása az ún. csomópontos szerkesztés: a szerteágazó cselekményszálak egy-egy közös ponton mindig találkoznak, hogy érthető és követhető legyen az amúgy szerteágazó, bonyolult, hosszú történet. Ez a szerkesztési mód ismerős és otthonos az olvasók számára, hiszen mindennapi történetmeséléseinkben is ezt alkalmazzuk, amikor ijesztő, örvendetes, meglepő vagy fordulatos kalandjainkat beszéljük el. Valérie Perrin is hasonló csomópontok alkalmazásával hozza össze időnként a három főszereplő és a két idősík (múlt/gyermekkor, illetve jelen/felnőttkor) szálait. Ez a szerkesztésmód menti meg az olvasmányélményt, mert amúgy elég szerteágazó, csapongó a gondolatfűzés. Az első részben talán túlságosan is. Nem szeretem ezt a szót használni, de helyenként untam. A lelki folyamatok, a társadalmi visszásságok okozta problémák leírása mélyreható, szerettem olvasni ezeket, felülni az elbeszélővel a kamaszkor érzelmi hullámvasútjára. Jó volt visszaemlékezni a saját gyerek- és fiatalkoromra, megkeresni magamban egy-egy élményt. De mintha az írónő azért húzná a cselekményt, hogy „lelkizhessen”, ez hátrányára van a regénynek. Mintha nem lassítaná, hanem leültetné a ritmust.
Jelentősen menti a helyzetet, amikor az olvasó rájön, hogy egy negyedik hang is van. Ez folyamatosan fenntartja az érdeklődést. Ez viszont egy szenzációs írói fogás az érdeklődés fenntartására: néhol természetességgel belesimul ez a hang az elbeszélésbe, máshol bántóan disszonáns, más. Én csak a regény vége felé kezdtem sejteni, hogy ki ez a titokzatos negyedik, utána már „faltam” az oldalakat, hogy megtudjam, beválik a megérzésem vagy sem. Ilyen szempontból a cím nem igazán telitalálat, hiszen sokkal többről van szó, mint Nina, Étienne és Adrien hármasáról. De az is igaz, hogy nehéz lenne olyan címet adni, mint ahogy nehéz nekem is úgy fogalmazni, hogy ne áruljam el a poént. Mondjuk, a címet értelmezgetve azzal is eljátszottam, hogyan lehet a főszereplők, mellékszereplők és élethelyzetek, sorsfordulatok tömkelegéből hármas kis csoportokat alkotni, és egész érdekes játéknak tűnt.
A regény második fele ritmikailag felélénkül, a nyomozós szál is újabb izgalmakat hoz: olyan Agatha Christie-sre formált szál ez, lehet találgatni, és persze hogy az a gyilkos, akire a legkevésbé számítunk. A regény happy enddel végződik, azt hiszem ezt elárulhatom, mert nem ez a poén. Ez egyrészt jó, mert a sok száz oldalon keresztül követett szereplőket óhatatlanul megszereti az olvasó, másrészt viszont az olyan nehéz élethelyzetek, mint amiket a regény is felvonultat, nagyon ritkán végződnek ilyen tiszta „szálelvarrással”. Mintha a nagy csattanó után még kellett volna egy, a kiadó vagy a szerkesztő vagy bármilyen más külső tényező által elvárt befejező rész, mert maga a történet nem kívánta ezt. A nyitott vég, úgy érzem, jobban illett volna ide.
Mindenek mellett és mindenek ellenére Valérie Perrin Trió című regénye határozottan olvasásra ajánlott mű. Elsősorban a lélekábrázolás, a problémafelvetések a jók, de az érzelgősségtől megmenti a művet a szerteágazó, fordulatos cselekmény. Végső következtetésként azt mondhatom, hogy e két vonulat sikeresen kiegészíti egymást és egy jó olvasmányélményt biztosít.