„Egy Anders nevű fehér bőrű ember egy reggel arra ébredt, hogy tagadhatatlanul mélybarnává vált.” Ez Az utolsó fehér ember című könyv első mondata. In medias res azonnal egy csattanóval indít a szerző. A figyelem felkeltése után már lassabban bontakozik ki a cselekmény. Hogy ki az utolsó fehér ember, az csak jóval később derül ki, Anders viszont a legelső, aki átváltozik, ezért az ő reakciója és a viselkedésbeli változása kerül hosszú ideig a középpontba.
„Anders várta, hogy elmúljon a dolog, de nem múlt el, és teltek az órák, és rájött, hogy kirabolták, hogy bűntény áldozatává vált, és ezt egyre szörnyűbbnek érezte, mert ez a bűntény mindentől megfosztotta, megfosztotta őt önmagától, hiszen hogyan is állíthatná, hogy ő Anders, hogyan is lehetne Anders, miközben ez a másik ember mered rá a telefonjából és a tükörből”.
Érdekes követni, hogyan változik meg a bőrszínnel együtt a személyiség is, hogyan íródnak át az emberi kapcsolatok. A megmagyarázhatatlan metamorfózis folytatódik, egyre több ember válik sötét bőrűvé. Az emberiség teljesen kiszámíthatóan viselkedik, táborokra oszlik, felborul a rend és eluralkodik a káosz, az agresszió, az elutasítás, a kiközösítés. Bizonyos elemek ismerősek a Covid idejéről, szinte lehetetlen volt nem látni a párhuzamot a valós és a fiktív jelenség közt. Miközben lángokba borul a világ, olykor szó szerint is, Anders és a barátnője, Oona közt is átalakul a viszony. A fókusz egyáltalán nem a szerelmi szálon van, ettől függetlenül megnyugtató érzés az olvasó számára a stabilitás és a kötődés kialakulása egy ilyen viharos helyzetben.
Számomra fájdalmas volt azt olvasni (és tudatosítani ennek a valóságtartalmát), hogy a rasszizmus önmagában nem szűnik meg akkor sem, amikor már mindenki egyforma bőrszínnel rendelkezik. Ugyanis maradnak a régi fehérek, akik továbbra is az elveszített fehérségük miatt bánkódnak, és a már sötét bőrrel született unokáknak is azokról az időkről mesélnek. Lehangoló a tudat, hogy az utolsó fehér ember után is egy egész emberöltőnek kell eltelnie, hogy az egyének egyenlőek legyenek (pontosabban, hogy ne a bőrszín alapján ítéltessenek). Az értékrend stabilabbnak bizonyul, mint a bőrszín, és a világnak sok időre van szüksége, hogy kialakítson egy újfajta rendet. Ironikus módon, az utolsó fehér pont Anders apja, és kettejüket pont ez az ellentét hozza újból közel egymáshoz.
A kedvenc részem azért lett a kedvencem, mert olyan erős érzelmet váltott ki bennem, és olyan gondolat-lavinát indított el, amelyet sokáig, remélem életem végéig magammal viszek:
„Elment mellettük a kocsijával vagy elsétált mellettük a járdán, ahol néha félreálltak, hogy több helyet adjanak neki, és ahol néha ő is ezt tette anélkül, hogy belegondolt volna abba, mit tesz. Senki nem ütötte meg, senki nem szúrta le és nem lőtte le, senki nem ragadta meg, még csak nem is kiabált vele senki, mióta az a nő rákiabált a kocsijából, egyelőre még nem, és Anders nem tudta, miért érzi úgy, hogy veszélyben van, de ott élt benne ez az érzés, erősen, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy idegenné lett azok számára, akiket név szerint ismert, már nem próbált az illetők arcába nézni, nehogy félremagyarázható módon elidőzzön rajtuk a tekintete.”
Kényelmetlenül feszengtem, mikor rájöttem, hogy a népesség jelentős hányada így, ilyen érzésekkel éli a mindennapjait. Hálás vagyok ennek a könyvnek, amiért arra késztetett, hogy kilépjek a komfortzónámból. Elejétől a végéig érzelmi hullámvasút volt, szégyent éreztem olyan bűnért, amit nem követtem el, és reményt egy olyan jövőért, ami ebben az alternatív világban valósággá válik. Arra késztetett, hogy kényelmetlen kérdéseket tegyek fel magamnak, és teljesen más megvilágításban lássak mindennapi igazságtalanságokat. Olyan etikai és morális problémákra hívta fel a figyelmemet, amelyekre – a bőrszínem miatt – sosem kellett gondoljak. Az előbb felsoroltak miatt úgy gondolom, hogy nagyszerű könyv lehet olvasói csoportok számára, de osztályfőnöki órákra, vitakörökre is. Ez tipikusan az a könyv, amelyik beillene a tananyagba, és sokkal emészthetőbb formában jutna el a diákokhoz. Szívből ajánlom kamaszoknak, felnőtteknek, időseknek, nemtől, bőrszíntől, etnikai hovatartozástól függetlenül. Hiszem, hogy érzékenyebbé, nyitottabbá és elfogadóbbá tud tenni minket ez az olvasmány. Megkockáztatom, hogy emberségesebbé is.
A nyelvezet egyszerű, közérthető és emészthető (a tartalom ennél nehezebben). A szerző remekül bánik a szavakkal, különös líraiság nélkül éri el, hogy célba érjen az üzenete és a könyv befejezése után még sokáig velünk maradjon.
Mohsin Hamid (1971) brit-pakisztáni író. Magyarul a következő köteteket olvashatjuk a szerző tollából: Kétkedő fundamentalista (Konkrét Könyvek, 2007), Nyugati kijárat (Geopen Kiadó, 2018). Mindkét könyvet Booker-díjra jelölték, és több, mint negyven nyelvre lefordították.