Igazság és hazugság, hűség és hűtlenség, biztonság és bizonytalanság, titok és őszinteség, hiányérzet és teljesség, szenvedély és önfegyelem, hagyomány és újdonság… Elsőként ezek a fogalompárok jutottak eszembe Márquez kisregényével kapcsolatban, melyben végig lenyűgöztek ezen végpontok közötti ellentétek. Szinte egyszerre éreztem megvetést és csodálatot a főhős iránt, akinek a tetteit és érzéseit felfedi ez a történet. Számomra ez a regény egyszerre szól az ember boldogságvágyáról és örök hiányérzetéről.
Végtelenül izgalmas és különleges számomra ez a márquezi abszurditás, ez az egyszerre modern és egzotikus világ. Az a kultúra, amelyben Marquez élt és dolgozott, tele van fantasztikummal, hiedelmekkel, így az írásaiban teljesen megszokottak az abszurd, váratlan, megdöbbentő részletek, hiszen a fantázia szabad szárnyalása arrafelé örökölt hagyomány az irodalomban.
A Találkozunk augusztusban-t csak a teljes életművel együtt érdemes értékelni
Műveiben gyakran kutatja az emberi lélek mélységeit, feszeget politikai és társadalmi kérdéseket, valamint hangsúlyozza a latin-amerikai kultúra és történelem fontosságát. Nehéz megítélni, hogy az írásaiban inkább a hagyományokat követi, vagy igazi újító, hiszen ugyanúgy jelen van a modernitás, mint az autentikus latin-amerikai írói hagyományok. Mindenesetre egy különleges, egzotizáló életmű maradt utána, amely műfajilag is nehezen besorolható. Ha nagyon szigorúan vennénk, akkor realista íróként definiálhatnánk, de Marquez soha nem volt hűen realista, éppen az emeli ki kortársai közül, amit érzelmi alapon hozzátesz, ahogy hatni tud az érzékekre, ahogy misztifikál, ahogy hozzáteszi azt a sajátos karibi, párás atmoszférát, amit szinte a bőrünkön is érzünk.
Ezt az utolsó, néhány megmaradt vázlatból összeollózott, utólag megszerkesztett kisregényt csak a teljes életművel együtt érdemes értékelni, hiszen túl sok újdonságot nem tartalmaz. Akadnak benne hibák, szerkezeti logikátlanságok, de azért ugyanúgy hozza a csak rá jellemző márquezi mondatokat, az ismert stílusjegyeket, a nyelv finomságait, az izgalmas karibi hangulatot, ahogy a korábbi írások. Itt is a tőle megszokott módon hagyja el a realitás határait és röpít el egy misztikus, kicsit nosztalgikus világba, hogy különféle érzelmekbe mártózhassunk a történet segítségével. Elsőre egy kicsit meglepődtem, bár a korábbi regényeiben már volt alkalmam találkozni a vágy, a szenvedély és a testiség hasonlóan kendőzetlen ábrázolásával.
Márquez hanyatló szellemi állapota miatt hosszú ideig befejezetlenül állt, aztán a családjának köszönhetően mégis a boltok polcaira került ez a kisregény, amivel maga a szerző állítólag soha nem volt elégedett. Morálisan megkérdőjelezhető a család döntése ebben a kérdésben, a regény mindenesetre itt van, és bár valóban befejezetlennek, kidolgozatlannak tűnik, észrevétlenül magával ragad, és nem enged a szokatlan és izgalmas narratíva, a tőle megszokott, érzéki, trópusi atmoszféra és az áradó márquezi nyelvezet.
Tipikus Márquez: szerelem, egzotikus táj, erős karakterek
Mint minden művében, ebben is van szerelem, egzotikus táj, erős karakterek, de ez nem egy epikus méretű vagy témájú regény. Ebben a történetben konkrétan az emberi viselkedést, az érzések és vágyak megértését helyezi a középpontba, a szereplők karakterfejlődésére és az érzelmi folyamatokra fókuszál.
A könyvet hat történet alkotja egy Ana Magdalena Bach nevű művelt, középkorú nőről, aki, bár családos asszony, minden év augusztusában egyedül keresi fel édesanyja sírját egy trópusi szigeten, ahol különféle szerelmi kalandokba bonyolódik. Ez minden évben megismétlődik, ugyanakkor, ugyanúgy, akárcsak a mesékben. Komppal érkezik, szobát foglal, virágot vesz, és taxival kimegy anyja sírjához az esőben. Aztán az esték mindig elhozzák számára az áhított új élményt, egy-egy kalandot a fülledt karibi éjszakában. A szigetről visszatérve az élete sajnos nem marad mentes az ott megélt érzelmektől, nem tudja otthagyni a történteket, a családi harmónia felborul, és lassanként minden összekuszálódik. Az asszony maga sem érti azt a megmagyarázhatatlan vágyat, ami évről évre a szigetre húzza és cselekvésre készteti, de valahogy képtelen ellenállni a könnyű szerelmek csábító ígéretének, a kalandnak, amikor egy éjszakára más emberré válhat.
A történteket aztán hatalmas vívódás, önmarcangolás követi egy olyan társadalomban, ahol mást szabad egy nőnek és mást egy férfinak. A szerző az asszony szokatlan döntéseivel az emberi jellem összetett természetét villantja fel. A szigeten töltött éjszakákat önmagának és saját vágyainak szenteli, miközben megadóan elfogadja azt az énjét is, amelyet folyamatosan másoknak, a családjának szentel. Ez az önfeladás paradoxonja. Ezt a megmagyarázhatatlan vágyat és vonzódást, ami a szigethez húzza, többé-kevésbé a regény végén fogjuk megérteni egy váratlanul felbukkanó idegen megjelenésével. Ekkor arra is fény derül, hogy az anyja miért választotta a szigetet örök nyughelyéül (aki egyébként egy átlagos tanárnőként van megemlítve a regényben), de addig árad a szöveg, visz, sodor a történet, és elvarázsol a hozzá rendelt hangulat. Lebilincselő, ahogy engedi az életet, a vágyat áramlani, amilyen csodásan ábrázolni tudja az idő múlandóságát egy ötven felé járó nő változó testén keresztül. Ahogy a korábbi műveiben már láthattuk, itt is ugyanolyan nagyfokú elfogadással és feltétel nélküli szeretettel fordul a szereplők felé, emberszeretetével megóvja és felmenti őket.
Ana Magdalena látszólag boldog házasságban él a férjével, akinek nemcsak az a szerepe, hogy Ana Magdalena házastársa, hanem egyúttal a hagyományos értékrend, az elvárások és a társadalmi normák képviselője. Az ő karaktere, azon túl, hogy a hagyományos élet pozitív oldalait hivatott bemutatni, kontrasztot is képez, segít kiemelni a főhős paradoxonját és ellentétét a stabil családi élettel szemben. Természetesen, ahogy ez lenni szokott, idővel róla is lehull a lepel hűség és hűtlenség kérdésében, amit a sértődött asszony minden elkövetett saját bűne ellenére, nem tud másképp, csak kettős mércével mérni. Erős tükör lehet ez számunkra, hiszen a kettős mérce gyakori jelenség az emberi viszonyokban és számos társadalmi és kulturális kontextusban megfigyelhető.
Fontos karakter még a regényben a szigeten nyugvó halott anya, akinek ez a megmagyarázhatatlan szigethez való vonzódás köszönhető. Ő jelenti a múlt és a jelen közötti kapcsolatot, emléke és öröksége meghatározó Ana Magdalena életében és identitásában. Egy ismeretlen, titokzatos, idős férfi megjelenése, aki ugyanúgy, mint ő, időről időre virágot helyez Magdalena anyjának sírjára, tovább mélyíti a hátra hagyott örökség jelentőségét és titokzatosságát. Magdalena ekkor szembesül anyja nem ismert, igazi múltjával, ami sok mindent megmagyaráz a számára. A transzgenerációs minták tudattalanul és tudatosan is ott vannak az életünkben, amelyeket nem lehet másképp megszakítani, csak proaktívan. Itt jön be a képbe Ana Magdalena lánya, akit nem mellesleg ugyanúgy hívnak, mint a halott nagymamát, és aki a harmadik generációt képviseli. Az ő személyes történetében és problémáiban is ez az elhallgatott múlt köszön vissza, hiszen ilyen a titkok természete, úgy is hatással vannak ránk, ha nem tudunk róluk. Az most már tény, hogy össze vagyunk huzalozva a felmenőinkkel, de a személyes felelősséget nekünk kell vállalni. Valószínűleg végül ezért exhumáltatja és viszi magával az anyja holttestét Ana Magdalena, hogy ezzel örökre véget vessen ennek az évekig tartó kettős életnek, végre megértve, hogy sok megmagyarázhatatlan döntés és választás a múltban gyökerezett.
Bizonyos szereplők jelenléte lehetőséget adhatott volna arra, hogy színesebb, bonyolultabb legyen a történet. Új szempontokat és váratlan fordulatokat vethettek volna fel ezek a megvillantott szereplők, de bizonyos szálak elvarratlanok maradtak a regényben, ezek is a befejezetlenség érzését erősítik.
Aki már olvasta Márquez korábbi műveit, az tudja, hogy nagyjából mire számíthat, ugyanis ezt a latin-amerikai világot ilyen módon, ennyi érzelemmel és plasztikussággal csak ő tudja megragadni. Ajánlom mindazoknak, akik szeretik az érzelmekkel telített történeteket, a márquezi mondatokat, a szerző egyedi stílusát és világnézetét, a karibi térség misztikumát, és akiket foglalkoztat az emberi létezés megértése és a lélek rejtelmei.
Gabriel García Márquez a kolumbiai Aracatacában született 1927. március 6-án. Fiatal korában újságíróként dolgozott, majd 1955-ben elkezdte írói munkásságát. A kezdeti időszakban még nem arattak különösebb sikert a regényei, az áttörést a Száz év magány hozta meg számára 1967-ben. Rövid idő alatt világhírűvé vált az úgynevezett mágikus realizmus műfajában, aztán 1982-ben irodalmi Nobel-díjjal is elismerték munkásságát. Irodalmi öröksége halála után is élő és izgalmas maradt, egyaránt inspirál írókat és olvasókat.