Lahiri műve nem cselekményközpontú novelláskötet; elsősorban nem a nagy fordulatokra vagy izgalmas konfliktusokra helyezi a hangsúlyt, hanem a helyszínek, pillanatok és érzések finom bemutatására. A novellák ereje azonban nemcsak a helyszínek atmoszférájában és a szereplők közérzetének érzékeltetésében, hanem a karakterek finom és érzékeny ábrázolásában is megnyilvánul.
Sarr mélyre ás a szexualitás, a gender és az önazonosság rétegeiben, a történet mélyen belenyúl a társadalmi és lélektani struktúrákba, elénk tárva az előítéletek, a félelem és a társadalmi elvárások bonyolult rendszerét, amelyben kegyetlenül bánnak azokkal, akik eltérnek a megszokottól.
Ia Genberg a regényében elmossa a határokat az autofikció és fikció, a múlt és jelen, valamint az én és a másik ember között. Mik lennénk egymás nélkül? Mely találkozásaink tesznek azzá, akik vagyunk? És mi marad ebből, ha eltávolodunk, vagy végleg elveszítjük egymást? Emlékek, kapcsolatok és belső konfliktusok fonódnak össze. Apró részletek, melyek gyakran fontosabbak, mint életünk nagy fordulatai.
Márquez utolsó, néhány megmaradt vázlatból összeollózott, utólag megszerkesztett kisregényét csak a teljes életművel együtt érdemes értékelni, hiszen túl sok újdonságot nem tartalmaz. Akadnak benne hibák, szerkezeti logikátlanságok, de azért ugyanúgy hozza a csak rá jellemző márquezi mondatokat, az ismert stílusjegyeket, a nyelv finomságait, az izgalmas karibi hangulatot, ahogy a korábbi írások.
