Miracle Springs a csodák helyszíne. Minden évben több száz turista fordul meg itt, gyógyulást keresve testi-lelki sebeire. Itt található többek között Nora Pennington üzlete is, a Csodakönyvek, melynek tulajdonosa évekkel ezelőtt szintén a gyógyulás reményében jött Miracle Springsbe. Nora elszigetelve tölti napjait, nincsenek barátai, de nem is különösen vágyik rá. Egész addig, amíg egy gyanús haláleset össze nem hozza őt a szintén elszigetelt, magányos Estelle-lel, Hesterrel és June-nal. Mindegyikük gyógyulni jött Miracle Springsbe, és mindegyiküknek van egy féltve őrzött titka, mely kapocsként összetartja őket, hogy együtt felfedjék, valóban öngyilkosság volt-e az eset, vagy ennél több van mögötte. Így alakul meg a Titkok Könyvklubja.
A könyv története “cozy mistery”, azaz meghitt, kényelmes rejtélyen alapszik. Ez már a környezetből is látszik: eldugott kisváros, sok kisvállalkozás, otthonos lakások, régi utcák. A szereplők is tökéletesen beleillenek ebbe a díszletbe, Nora a könyvesboltjával, mint ún. “biblioterapeuta”, Hester, aki egy pékséget vezet, ahol lélekgyógyító süteményeket ad az arra járóknak, June, a helyi szálloda és wellness dolgozója, illetve Estelle, aki szépségszalont vezet, de sokkal több rejlik benne, mint amit első ránézésre gondolnak róla.
Megvan tehát a meghitt környezet, megvannak az otthonos, hétköznapi karakterek. Emellett azonban a könyv nem sok izgalmat tartalmaz. Számomra az antagonista csapat is túl lapos és üres volt, és a főbb karakterek a felszíni idilli élet mögött egyáltalán nem szerethetőek – főként a főszereplő karakter. Nora szörnyen lekezelő és ítélkező stílusban gondolkodik, saját magáról is. Folyamatos rosszindulattal viszonyul mindenkihez, aki egyáltalán rápillant a karján és arcán látható sebhelyekre, és olyan következtetéseket von le, amelyek enyhén szólva is túlzóak. Talán ez azt lenne hivatott érzékeltetni, hogy mennyire nincs ő megelégedve saját magával, de nem így jön le az üzenet, sokkal inkább egy soha nem szűnő ellenségeskedésnek tűnik. Emellett másokkal szemben is inkább rosszindulatú, ítélkező – többször elhangzik pl. pár gúnyos megjegyzés a seriff súlyáról, ami nem feltétlenül indokolt. A karakterépítés hiánya meglátszik a főgonoszként feltűnő ingatlanos csapat semmilyenségén is. A már említett seriff rajzfilmesen gonosz, egyáltalán nem rétegelt karakter, csak kövér, és szexista, és pénzéhes, és kövér és szexista.
Emellett a könyvben megjelenő női összetartás is lapos és semmitmondó. Nehéz elhinni, hogy egy évekig tudatosan egyedül éldegélő nő pár szelet süti meg egy városi baleset után bizalmába fogad olyan embereket, akik már egy ideje körülötte éltek, csak épp nem törődött velük. De ha ettől eltekintünk, maga a barátság sem mutat semmi mélységet. Megosztják egymással féltve őrzött titkukat, elmondják, mennyire jó, hogy barátok, kimentik egymást banális szituációkból, és nagyjából ennyi. A kapcsolatnak nincs valódi tétje, nincs alapja, és nincs különösebb eredménye sem.
A regény központi szálát adó rejtély is kiszámítható, szerintem nem tartogat semmi különös felfedezést vagy fordulatot. A mellékszálon futó szerelmi történet is többnyire értelmetlen, túl gyorsan indul, aztán kissé követhetetlenül halad tovább.
A könyv egyértelműen arra játszik, hogy a könyvmolyoknak imponáljon. Számtalan irodalmi utalás jelenik meg, Nora biblioterapeuta léte, a sütik, a kicsi és otthonos könyvesbolt olyan alaphangulatot adnak a történetnek, ami képes elsőre felkelteni az érdeklődést és hamar bevonni az olvasót. Ezt a kellemes felütést azonban semmi új nem követi, a nyomozás lapos, a karakterek nem fejlődnek. A történet a “cozy” elemek mellett elfelejt eleget tenni a “mystery” kategóriának, a valóban meleg, otthonos esztétika az izgalom és úgy általában a követhető, jól megírt fabula rovására megy.