Itt egy könyv a megváltásról – legalábbis számomra. A történet mesélője egy nehéz sorsú családban él, a megváltás számára pedig a halál. De nem a szó szoros értelmében. Nem akar meghalni, nem szenved, nem kapunk tőle öngyilkos gondolatokat. Egyszerűen csak annak érdekében, hogy az életet megszépítse, a halottakat valamiféle piedesztálra emeli, akikhez fohászkodhat, hősökként látja őket, és gyakorlatilag úgy próbál fennmaradni, hogy mindenhová magával cipeli őket. Ez nem újdonság, hiszen számos kultúra szerves része a halottak iránti tisztelet, a visszatérő jó és rossz szellemekről szóló hiedelemvilág. A temető titokzatossága, a holtak hallgatása és a sírok alatti történelem sok gyermek fantáziáját repítette már a magasba, az ember kicsit úgy érezheti, hogy egy más világba lép be, ahol akár a természetfeletti is valósággá válhat. Ez így történik a regény lapjain is – legalábbis Ula, a történet mesélője teljesen belehabarodik a holtak birodalmába.
Ez pedig már-már érdekesebbé válik a gyermek számára, mint maga az élet. Hiszen kevés szeretet szorul a családja mindennapjaiba. Az édesanya egy szupermarketben robotol, és amikor éppen nem ezt teszi, akkor a nőiességét próbálja valahogyan fenntartani. Ami azt jelenti, hogy férfiakkal ismerkedik, néha a család új apukájaként mutatja be őket, máskor pedig ezzel sem fárad. Talán el lehet ítélni őt ezért, de én úgy gondolom, hogy egy egyedülálló anyának sohasem könnyű jó döntéseket hozni. Egy nehéz sorsú egyedülálló anyának pedig még annál is nehezebb. Valamiért nagyon szerettem az anya karakterét. Talán pont az egyszerűségéből fakadóan tartottam izgalmasnak. Pontosan azért, mert nem egy szuperhős anyakarakter volt, aki tűzön-vízen át lavíroz a munka és magánélet között. És valóban, nem volt egy jó anya, viszont sokkal élethűbb jellemrajzot kapunk róla, mint a regény többi szereplőjéről.
“Néztem anyát, és szégyelltem magam – csak itt, az erdőben, a város utcáitól, házaitól, kerítéseitől távol vettem észre, milyen olcsó ruhát visel. Világítós gumipapucs, ortalion rövidnadrág, amely felfedi széles combjait, Felvágták a nyelvem feliratú, rövid, poliészter felső – mindez most bántóan mesterségesnek tűnt, és féltem, hogy anya mindjárt felgyújtja a hőségtől szikrázó erdőt a felforrósodott polimerekkel.”
Mégis, a kedvenc karakterem a nagymama volt. Kicsit olyan, mint a Száz év magány Ursula Iguaránja. Az alapkő, akiről nehezen tudod elképzelni, hogy valaha meghalhat, ezzel együtt pedig folyamatosan kapcsolatban van a túlvilággal. Sokáig el is menekül a halál karmai közül – mintha a családnak szüksége lenne egy oszlopra, ami nem engedi, hogy összedőljenek a falak. Ő az, aki által a gyerekek megismerkednek a temetővel, a halottakkal való kommunikációt is tőle lesik el, és nem utolsó sorban a gyerekek percről percre követhetik azt, hogy hogyan küzd egy ember a halállal, majd hogy miként veszíti el a harcot. Régen, amikor több generáció is egy háztartásban élt, a gyermekek sokkal hamarabb találkozhattak az elmúlás fogalmával. Emiatt pedig talán más jelentősége is volt, mint most. Éppen ezért válik kulcszereplővé ez a nő, aki szintén nem a nagymamák nagymamája, viszont pont a darabossága miatt válik hús-vér szereplőjévé a történetnek.
“Sonia sajnálta a nagyit, hogy egyedül fogja köszönteni az újévet (mindannyian éreztük, hogy ez lesz az utolsó szilvesztere), ezért kirakosgatta a nagyi paplanjára a babáit. Az egyetlen igazi és a többi hamisított Barbie-t, lányokat és idősebb nőket, szép sorban, az ágykerettől a parlagon heverő test által képezett kipúposodáson keresztül a másik ágykeretig. A rongyruhákba öltöztetett (Sonia maga varrta őket konyharuhákból) vagy anyaszült meztelen babák borzalmasan festettek a nagyin, különösen, hogy – ahogy ott feküdt, mint egy kurgán – hasonlított is rájuk, ugyanolyan merevnek és élettelennek tűnt. Olyan volt, mint a babák királynője.”
Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy a mesélő egy fiú. És mivel végig egyes szám első személyben beszél, ezért kintről sem látjuk őt. Ez igazából nem is lenne zavaró, viszont egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a cselekmény a főszereplő kamaszkorán dübörög keresztül. Hiszen egy lánynak, származásától és életkörülményeitől függetlenül számos olyan dolog történik a testével, illetve a jellemében, amit nem lehet mellőzni. Márpedig a szöveg által nagyon keveset tudunk meg arról, ahogyan ez a kislány nővé alakul. Én nagyon szeretem azokat a történeteket, ahol egy férfi író választ magának női főszereplőt, viszont ehhez szükség van arra, hogy az illető tényleg jól ismerje az ellenkező nemet. Itt viszont úgy érzem, hogy ez hiányzik. Érthető az is, hogy miért lány lett a főszereplő, hiszen a nyomorúságban néha sokkal nehezebb egy lánynak kitörni, főleg ha nem eléggé mutatós, ráadásul visszahúzódó is. Viszont nagyon fontos lett volna, hogy valóságosabbnak lássuk ezt a felnövéstörténetet, hogy érződjenek rajta a hormonok. Főleg azért, mert a felnövés igazán fontos szerepet kap ebben a regényben.
Łukasz Barys egy igazán izgalmas úton indult el, első regényében pedig pontos képet ad arról, ami őt körülveszi. A lengyel nép mélyen vallásos, ugyanakkor a hagyományok és a hitvilág is fontos része a társadalmi berendezkedésnek. Így pedig mi sem nyilvánvalóbb annál, mint hogy egy hátrányos helyzetű gyerek a túlvilágtól várja a segítséget ahhoz, hogy valahogy átevickéljen ezen az életen. Szerintem magyar környezetben egyszerre ismerős és rejtélyes ez a világ, mivel a mi babonáink is egy kicsit hasonlóak, a mi halottaink is néha visszajárnak, a szereplők pedig sokszor ugyanabból a masszából formálódtak. Mégis, amikor a szláv kultúrára gondolok, akkor egy sötét erdő jut eszembe, ahol igazi vad, nyers alakok bujkálnak, és sosem tudod, hogy éppen mivel fognak meglepni. Ha pedig ugyanilyen alázattal folytatja a szerző az írói pályafutását, mint amivel a regény témájához is nyúlt, akkor a jövőben majd sokkal kiforrottabb történeteket is olvashatunk tőle, remélhetőleg magyar nyelven is.