Amikor sci-fit olvasok, általában élesebbé válik az az érzékem, amelyikkel a sorok közé rejtett mögöttes jelentést érzékelhetem. Mindig is úgy okoskodtam, hogy a sci-fi regények szerzői olyan üzenetet akarnak átadni, amelyet egy földhözragadt, a jelenben játszódó történetben nem lehet, ezért kell nekik a valóságtól teljesen elrugaszkodott sztorit, környezetet és szereplőket választani. Tisztában vagyok vele, hogy ez a teória elég ingatag lábakon áll, és az érzékem sem mindig jól élesedik, de Ray Nayler kisregénye esetében nem volt túl nehéz dolgom, hiszen a mondanivaló a napnál is világosabb. A Mamutrezervátummal Nayler az orvvadászat drámai következményeire igyekszik rávilágítani.
Valamikor a jövőben moszkvai tudósok, dr. Almasz Aszlanov vezetésével, egy tudományos áttörésnek köszönhetően sikerrel feltámasztják a mamutokat, és egy védett rezervátumba helyezik. Ahhoz, hogy az állatok megtanuljanak mamutként élni egy olyan világban, amelyik egyáltalán nem hasonlít a régi életterükre, dr. Damira Hiszmatullina digitalizált tudatát használják fel. A nő egykor az elefántok viselkedésének világszerte legnagyobb szakértőjének számított, és elkeseredetten küzdött a szabadon élő elefántok megmentéséért, ám egy csapat felfegyverzett orvvadász körülbelül száz évvel ezelőtt brutálisan meggyilkolta. Ez kevéssel azelőtt történt, hogy az utolsó szabadon élő elefántot is lemészárolták volna az ormányáért, és nem sokkal azt követően, hogy a moszkvai Intézet az Elmebank program keretében, amelynek a Nemzeti Szellemi Vagyon konzerválása volt a célja, “biztonsági másolatot” készített dr. Damira elméjéről. Így történhet meg, hogy a mamutok között lesz egy egyed, amelyik tulajdonképpen egy ember tudatával rendelkezik, annak minden előnyével. Más szavakkal: dr. Damira elméje száz évvel a tudós halála után életre kel egy mamut testében. Mindent tud az elefántokról, de az orvvadászokról is. Ők ugyanis nem vesztek ki az elefántok kihalásával, s most az elefántcsontnál is értékesebb mamutcsontokért folyik az orvvadászat, az eddigieknél kifinomultabb és halálosabb fegyverekkel, hangtalan drónokkal és mesterséges öszvérekkel.
Ray Nayler regényének legizgalmasabb eleme dr. Damira tudatának a digitalizálása és annak feltöltése egy mamut agyába. Minden más (az elképzelhetetlenül fejlett technológia, mint például a drónöszvérek, vagy az olyan disztópikus elemek, mint az elefántok kihalása) olyan, amit szinte minden tudományos fantasztikus műben láttunk/olvastunk már ilyen vagy olyan formában. A digitalizált tudat életrehívását azonban Nayler meglehetősen egyoldalúan ábrázolja, szerintem ebben sokkal több lehetőség rejlett. Nyilván a “hogyan” fel sem merül egy sci-fi kontextusában, de az abszurd, ma teljességgel elképzelhetetlen művelet emberi tudatra vonatkoztatható következményei felett talán nem lehet vagy nem szabadna ilyen gördülékenyen átsiklani. Értem, hogy a narratíva céljának éppen az felelt meg, hogy dr. Damira különösebb vívódások, elmét bomlasztó zavarok nélkül, pár kérdésre kapott válasz után zökkenőmentesen ébred tudatra mamutként, de bennem ez a kiaknázatlan terület hiányérzetet keltett, amely értelemszerűen befolyásolta a műről alkotott véleményemet. Próbáltam olyan oldalról közelíteni a dologhoz, hogy a műfaj keretei (kisregényről lévén szó) csak ennyit engedtek, de szerintem ez a magyarázat is sántít.
A karakterek kidolgozottsága összességében is hagy némi kívánnivalót maga után. A cselekedeteiket vezérlő motivációk elnagyoltak. A mamutagyarakra hajtó orvvadászok célja egyértelmű, de kissé a homályba veszik azok gondolatvilága, akik helytelennek, visszataszítónak, megengedhetetlennek tartják ezt a tevékenységet. Az üzenet még így is világos: az emberi kapzsiság, a felsőbbrendű viselkedés szembemegy a természet rendjével és fajok kihalásához vezet.
Nayler a történetet ügyesen görgeti. A kisregény cselekménye térben és időben is nagy utat tesz meg. A sztori magja néhány nap cselekménye csak, de a visszaemlékezéseknek köszönhetően rövid bepillantást nyerhetünk dr. Damira életébe még abban az időben, amikor Kenyában az elefántok megmentéséért dolgozott, majd látjuk a Damira elméjével “ellátott” mamut által vezetett csordát vándorolni a sztyeppén. A nagy léptékű ugrások közötti űr kitöltéséhez szükséges némi fantázia az olvasó részéről, Nayler stílusa nem éppen az a szájbarágós. Nekem sokat segítettek a fülszövegben található információmorzsák (nagyjából az, amit a második bekezdésben bátorkodtam leírni), azok nélkül valószínűleg párszor elvesztettem volna a fonalat.
Ray Nayler Quebecben született, Kaliforniában nevelkedett, majd eddig élete közel felét az Egyesült Államokon kívül töltötte. Dolgozott a külügyi szolgálat kötelékében, szolgálta az amerikai Békehadtestet, és egy ideig a Ho Si Minh-városban működő amerikai konzulátus környezetvédelmi, tudományos, technológiai és egészségügyi tisztviselője volt. Legutóbb a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatalának nemzetközi tanácsadójaként, valamint a George Washington Egyetem Nemzetközi Tudományos és Technológiai Politikai Intézetének diplomáciai munkatársaként és vendégkutatójaként dolgozott. Írással a szabadidejében foglalkozik; kritikai elismerésben részesült novelláit számos folyóirat és antológia közölte. Első regénye Az óceán szeme címmel jelent meg 2022 végén, és viharos kritikai sikert aratott.