„Mire jó ez a háború? Miért nem élhetnek békében az emberek? Miért kell mindent elpusztítani?” – teszi fel a kérdést a tizenhat éves Anne Frank a naplójában. Persze a kérdésre nincs egy elfogadható válaszunk, az viszont bizonyos, hogy ezek a kérdések azok, amelyek minket is gondolkodásra késztetnek: mi is történik a világunkban?
Az Anne Frank naplója új, bővített kiadásban – új elő- és utószóval, kronológiával, illusztrációs anyaggal, valamint a korábbinál bővebb, tizenhat oldalas képmelléklettel – látott napvilágot. Nem először olvasom Anne naplóját, mégis újra és újra megrendít, hogy egy ilyen fiatal lány nemcsak érzékelte a körülötte történő eseményeket, hanem értelmezte a történéseket, és mintegy kordokumentumként hagyta hátra számunkra a holokauszt okozta testi és lelki sérelmek és szenvedések gyűjteményét. A könyv ezen részét sokan tanulmányozták – engem viszont, az újraolvasás során a mindennapjaink egyszerűsége, az emberi létezés normalitása érdekelt.
„Furcsa, hogy olykor kívülről szemlélem magamat. Kedvre kifigyelem egy bizonyos Anne Frank ügyeit, és lapozgatok az életemben, mint egy könyvben, mint egy idegenében.”
Egy olyan kilátástalan helyzetben, amibe Anne is kényszerült, s melyben a két évet felölelő naplója is íródott, hogyan lehet boldognak lenni? Hogyan lehet örülni, szülinapokat ünnepelni és szerelemre találni? „Anne fölfedezte önmagát, és kis világában fölfedezte a nagyvilágot. Megtanult szeretni, ítéletet alkotni, megbocsátani, kinevetni, megérteni – megtanulta, mi a félelem és az elégedettség, a szerencse és a szerencsétlenség –, és mindent regisztrált, amit szavakban átélt.” – hangzott el Heller Ágnes beszéde 2019. június 12-én Anne Frank születésének 90. évfordulóján. Az 1942. június 12-e és 1944. augusztus 1-je között vezetett naplóban a Prinsengracht 263. hátsó traktusában bujkáló családok sorstöredékeiből kapunk feljegyzéseket. Az akkor hitleri megszállás alatt álló Amszterdamban élő Anne még csak tizennégy éves, kamaszkorának fontosabb periódusát a világtól elzárva éli meg. A naplóírás az önmegismeréshez segít közelebb kerülni, nemcsak lelki, de Anne tesi változásainak, nővé válásának is tanújává válik a tizennegyedik születésnapja alkalmából kapott napló. Mindeközben viszont a naplófeljegyzések révén a fiatal lány kapcsolathálója is kirajzolódik: képet kapunk arról, hogyan viszonyul Anne a szüleihez és a testvéréhez, mit gondol Dusselről, és a másik háromtagú család viselkedéséről, ítélkezéseiről.
A rejtőzködésnek azt a szegletét is megismerjük, amelyiket ugyan a félelem és a bizonytalanság is betölt, mégis egy olyan társaságról beszélünk itt, akik nemcsak vágyakoznak a kinti életre, a szabadságra, hanem úgy tesznek, mintha létezésükben aligha történt volna változás: nyelveket és gyorsírást tanulnak, befőttet és lekvárt készítenek, és megosztják egymással olvasmányélményeiket is. Persze Anne nem csupán a Hátsó traktusban zajló eseményekre reflektál, arról is ír, amit a többi sorstársával kapcsolatban érez: „Tegnap, ahogyan a függönyön át megpillantottam két zsidót, mintha valami világraszóló csodát láttam volna. Olyan furcsa érzés fogott el, mintha én ezeket az embereket elárultam volna, és most még ki is lesem szerencsétleneket.”
„Túl boldog vagyok ahhoz, hogy logikus is legyek, hiszen előreláthatólag októberben ismét az iskolapadban ülhetek!” – írja 1944. július 21-én naplójában Anne, aki akkor még nem tudta, hogy kevesebb, mint két hét múlva rátalálnak rejtekhelyükre. A naplóbejegyzések ugyan nem folytatódnak tovább, Anne Frank tovább él: a saját maga által szerkesztett regényében, bennünk, olvasókban és abban a reményteljes álomban is, melyben a könyvvé alakult naplóbejegyzések zárlata másképpen – mint egy mese –, boldog befejezéssel ér véget. Pironkodva és fejet hajtva – félve – gondoljuk magunk elé a könyv borítóján is látható, mosolygós Anne arcát, és valahol mélyen érezzük, az emberi hit és méltóság az 1940-es évek tájékán teljesen és végérvényesen megbicsaklott.