Azonnal izgatott, türelmetlen és kíváncsi leszek, ha arról értesülök, hogy új regény jelent meg Max Portertől. A Shy pedig tárt szívvel várt kötet volt. Nehéz eldönteni, hogy azért hangolódtam rá erre a szerzőre, mert akkor jelentek meg a kötetei, amikor az olvasás mentőöv volt számomra (A bánat egy tollas állat című regénye 2020-ban, míg a Lanny 2021-ben jelent meg a Jelenkor Kiadónál), vagy eleve nyitott vagyok a stílusára. Mert a harmadik könyve elolvasása után már magabiztosabban mondom azt, hogy sajátos stílusa van, és szeretném azt hinni, hogy akkor is felismerném a szövegét, ha név nélkül látnám. A Shy esetén talán hangsúlyosabb, erősebb ez a hang, ez a stílus. Hogy pontosan milyen is? Az olvasó sokkal inkább érzi, mintsem érti a szöveget. Természetesen van egy körülhatárolható cselekmény és adott egy főszereplő, de az olvasónak legalább annyi adatot kell kikövetkeztetnie, mint amennyiről maga a szerző számol be.
Shy egy zaklatott, nyugtalan kamaszfiú, aki az Utolsó Esély nevű javítóintézetben él, hozzá hasonlóan zűrös kamaszfiúkkal. A Shyról nem derül ki, hogy esetleg a nevének a rövidítése, vagy becenév lenne, mindenesetre a személyiségéhez illik. Dühkitörései ellenére visszahúzódó, szégyenlős, introvertált fiú. Egyidőben szenved a körülötte levő káosztól és a fejében lévő zűrzavaros gondolatoktól. Megnyugvást a zene jelent számára. „Alattomos játszmák, elmaradt szívességek és vélt sérelmek ingoványa, a szívatások és fenyegetések fortyogó törésvonalai. Nem bízhatsz meg senkiben. Ezért szereti annyira a zenét. A zene ígér, és be is teljesíti az ígéretét. Biztonságban van a hangokban. Egyedül a fejhallgatójában. Nincsenek korlátok, nincs játszma. A zene magába fogadja őt.” Legkedvesebb tárgya egy walkman, és elmosolyodtam, mikor először láttam a szövegben ezt a szót. Egyrészt saját gyerekkorom kedves tárgya is egy walkman volt, másrészt rájöttem, hogy addig nem volt időbeli reperpontom, a cselekmény ugyanolyan eséllyel történhetett évtizedekkel korábban, mint a jelenben. A walkman alapján a 90-es évekre becsültem a cselekmény idővonalát. A továbbiakban a szövegben is megjelenik az 1995-ös szám, úgyhogy biztos, hogy a múltba repít vissza a szerző és nem egy fennmaradt technikai relikvia a főszereplő zenedoboza. A cselekmény időtartama néhány óra Shy életéből, mégis átfogó képet kapunk nemcsak róla, hanem a korról is, amelyben él. A kor toxikus maszkulinitás elvei, a mentális egészség tabutémaként való kezelése, az indulatok nem megfelelő kanalizálása és az ehhez való hozzáállás világosan kirajzolódik a szövegben. Mindannyian tudjuk, hogy milyen nehéz kamasznak lenni. Hát még egy kezelhetetlen kamasznak lenni, akiben egyidőben fortyog a vad düh, a frusztráció, a szégyen, a megbánás. Fiúnak lenni is nehéz abban a közegben; Shy érzékeny, de ezt az érzékenységet gyengeségnek bélyegzik.
A nyelvezet játékos, dallamos, stíluselemekkel teletűzdelt. Ezek közül a metaforák és a hasonlatok dominálnak, könnyen olvashatóvá (de olykor nehezen érthetővé) teszik a szöveget. „A sajnálkozás súlyos zsákját cipeli.” Összeségében arra késztetik az olvasót, hogy lassítson és olvasson a sorok között is, mert a le nem írt részek is annyira fontosak, mint a leírtak, sőt azok csupán a jéghegy csúcsát jelentik. Az elbeszélés egyes szám harmadik személyű, a mindentudó narrátor elbeszéléséből tudjuk, éppen mi történik és mi jár Shy fejében. Shy megpakolta hátizsákját és megszökött az intézetből. Céltudatosan masírozik a tó felé, miközben kedvenc lemezét hallgatja. De még a hangos zene sem tudja elnyomni a társai, a tanárai, a nevelői, anyja és nevelőapja szavait, amelyek a fejében visszhangzanak. Ezek a szavak olykor súlyosabbak, mint a hátizsákjába pakolt kövek. A gondolat-kavalkád az olvasót is felkavarja. Ezek különböző betűméretekkel és -típusokkal szedett szövegrészek, attól függően, hogy éppen kinek a gondolatait tükrözik. A lassú körmondatokat néhol gyors, staccato tőmondatok váltják fel. Az obszcén szavak erős kontrasztot alkotnak a szöveg líraiságával, mégis szükségesek. Hitelessé teszik a szöveget, nélkülük az Utolsó Esély lakói karakteridegenek volnának.
Amikor egy könyvet ajánlok, mindig komolyan és alaposan átgondolom, hogy mikor és kinek ajánlom. Ez teljesen önkényes és szubjektív, arra alapozok, hogy vannak könyvek, amelyeket igenis korhoz, nemhez, élethelyzethez, de akár évszakhoz is lehet kötni, hogy nagyot üssön. Hiteltelen lenne részemről, ha az obszcén szavak jelenléte miatt a kiskorúaknak nem ajánlanám. Úgy gondolom, hogy egy kamasz megért egy másik kamaszt, akkor is, ha három évtized választja el őket egymástól, és akkor is, ha a walkmant felváltotta a mobiltelefonra telepített Spotify. A kamaszokon kívül szívből ajánlom a kamaszokat nevelő szülőknek, tanároknak, gondozóknak. A szerző mély empátiával fordul a problémás, öntörvényű kamasz felé, és erre készteti az olvasót is. Shy olykor minősíthetetlenül viselkedik, értetlenül állunk dühös, impulzív, ön- és közveszélyes viselkedése előtt. Nem tudjuk, hogyan lett az aranyos kisfiúból megátalkodott kamasz, mi alakult rosszul. Mégis szívből kívánjuk, hogy másszon ki a hideg tóból és valahogy forduljanak jobbra a dolgok. A zárójelenet mély nyomot hagyott bennem. A történet vége nyitott. Nem tudjuk, hogyan folytatódik, mi a következmény, mi történik ezután Shy-jal. Csupán egy apró, vékony reménysugárba kapaszkodhatunk, hogy mindenek ellenére Shy-t szeretik.
Max Porter 1981-ben született Angliában. Első regényével, A bánat egy tollas állattal elnyerte (többek közt) a The Sunday Times Az év fiatal írója díját és a Dylan Thomas-díjat. A Lanny 2019-ben felkerült a Booker-díj hosszúlistájára. A Netflix pedig Steve címmel hamarosan bemutatja a Shy filmadaptációját. Max Porter műveit több, mint harminc nyelvre fordították le.