Milyen lenne a társadalmunk, milyenek lennének az emberi kapcsolataink, ha levélváltásainkat, e-mailes és telefonos üzeneteinket egy kívülálló személy manipulálná: elolvasná azokat, illetve átfogalmazva újakat küldene helyettük a címzetteknek, esetleg másoknak? Persze már a magánélet megsértése is okot ad arra, hogy beszéljünk erről a problematikáról, hiszen a világunkat egyre jobban leuraló digitalizáció előrevetíti és meghatározza az emberi magánszférát érő veszélyforrásokat. De talán – minden negatív eshetőséget kerülve – mégis érdemes volna eljátszani a gondolattal: hogyan alakítaná az emberi sorsokat az, ha valaki önkéntes módon szólna bele, szabályozná a barátainkkal, ismerőseinkkel kialakult kapcsolatainkat. Vámos Miklós legújabb regényében többek között éppen erre vállalkozik. Igaz ugyan, hogy a Cím nélkül csupán a postai levelezésen belül mutat meg egy lehetséges utat arra, mi is történne olyankor, ha az üzeneteink több szűrőn keresztül jutnának el a megadott címzettekhez.
Vámos írásában két postás, Toncsi és Frédi történeteit ismerjük meg, akik távol a nagyváros zajától, vidéken – két egymás melletti településen – élik mindennapjaikat.
„Kutatások vótak rá, a hálával és szeretettel fogalmazott levelek nemcsak a címzetteknek, hanem az írónak is boldogságát meg elégedettségét csinálnak.”
A regény nyelvezete idegennek tűnik, a régies, falusi nyelvhasználat ellenére viszont már a könyv elején érezzük: a levélírás, illetve a levelek olvasása, közvetítése is nélkülözhetetlen lesz – legfőképp a két említett karakter szempontjából. A falusiak életét, titkait tulajdonképpen Toncsi és Frédi által ismerjük meg – ők azok a postások, akik minden munkanap után néhány levelet zsebre vágnak, otthon pedig saját szórakoztatásukra bontják fel a borítékokat és olvassák el a benne foglaltakat. Ez eddig talán még megbocsátható bűnnek minősül, ám Frédi nem elégszik meg ennyivel: ő átveszi az irányítást, postásból levélíróvá változik. A szórakozás tetőfoka. Azzal is számol, hogy ezzel felborítja a rendet, van egy pillanat, amikor azon gondolkodik, hogy véget kellene vetnie a gátlástalan hobbijának. A postások szándéka mögött viszont nem a rosszindulat, valami egészen más húzódik: az egyedüllét és vágyakozás egyvelege. Az (levél)írás, mint aktus így a magány elleni lázadásként is értelmezhető. Ezt Toncsi az Úrnak címzett levele is bizonyítja, amelyben három csodát kér a Mindenhatótól. „Leszokott az emberiség az örömről, a mások örömének szerzéséről is, mindenki lógatja az orrát mintha kitört vóna a harmadik világháború.” – írja le Toncsi a Frédinek küldött levelében a regény legfontosabb mondanivalóját.
Vannak viszont hiteltelen részei is a regénynek, kezdve azzal, hogy a lányaival telefonon kommunikáló Toncsi miért nem tudja a telefonos készüléken keresztül megérdeklődni a lányai ausztriai címét, egészen el addig, hogy a túlburjánzó erotikus jelenetek nemcsak feleslegesek, hanem olykor a regény hatásának egészéből is elvesznek. Azonban mégis azt mondhatjuk, Vámos újból egy olyan témát feszeget, ami úgy mindennapi, hogy – sajnálatos módon – nem mindennapi.
Az emberi sorsokat meghatározó, azokat alakító levélváltások, a magányos, börtönben ülő emberek életét megváltoztató üzenetek, a posta, mint intézmény megszűnése, a létjogosultságának megkérdőjelezése is mind azzal a problémával szembesíti a regényolvasókat, ami mára már globálissá nőtte ki magát: az emberek között kialakuló viszonyok fokozatos megromlása, azok tulajdonképpeni mellőzése az emberi létezést is gyökeresen megváltoztatják, befolyásolják. Kik vagyunk, kivé akarunk válni, és hogyan, milyen módszerekkel szeretnénk egy társadalom részeseivé lenni? S bár Vámos Miklós legújabb könyve hagy maga után némi kivetnivalót, az bizonyos, hogy – feldobva ezeket a fontos kérdéseket – minket is gondolkodásra késztet.