Paula Hawkins: Kéksötét

Írta : Paula Hawkins
Eredeti cím : The Blue Hour
Eredeti kiadás : 2024
Magyar cím : Kéksötét
Fordította : Török Krisztina
Kiadó : Magnólia
Recenzált kiadás éve : 2024
Terjedelme (oldalszám) : 350
100
Vidd hírét!
 
 

Paula Hawkins a Lány a vonatonnal gyakorlatilag berúgta a krimiirodalom ajtaját. Kevesebb, mint két hónap alatt érte el az egymillió eladott példányszámot, és a legutóbbi hivatalos információk szerint 2021-re ez a szám körülbelül huszonhárom millióra emelkedett. Az első könyv sikerének fényében sokatmondó az a tény, hogy a legújabb regényéről, a Kéksötétről a kritikusok azt mondják, ez az eddigi legjobbja. Nekem nincs viszonyítási alapom, de azt tanúsíthatom, hogy jól sikerült.

A regény azzal kezdődik, hogy James Beckert, a Fairburn House kurátorát arról értesítik a londoni Tate Modern képzőművészeti galériából, hogy a világhírű Vanessa Chapman egyik alkotását, az Egység II-t kénytelenek voltak kiemelni az aktuális kiállítás tárgyai közül, mert egy köztiszteletben álló törvényszéki antropológus azt állítja, hogy a műalkotás emberi csontot tartalmaz. A hír villámcsapásként éri a Fairburn kis létszámú csapatát (az alapítvány gondozza a pár évvel korábban elhunyt művésznő örökségét), és új kérdéseket vet fel néhány múltbéli eseménnyel kapcsolatban. Vanessa férjének ugyanis évekkel a művésznő halála előtt veszett nyoma. Utoljára a szigeten látták, de soha nem találták meg sem a férfit, sem a holttestét.

A páratlan tehetségű, gyönyörű Vanessa élete utolsó éveit a saját kis szigetén töltötte Skócia partjainál, több híres festménye itt készült. Az aprócska szigetet, amelyen egyetlen ház meg egy pajta áll, egy töltésút köti össze a szárazfölddel, ezt azonban mindennap tizenkét órára elárasztja a dagály. A szigeten most Grace él, aki korábban doktorként praktizált a közeli faluban, és aki a rákos betegséggel küzdő Vanessának élete utolsó hónapjaiban az egyetlen támasza volt. A művésznő hagyatéka, annak végrendelete szerint a Fairburnt illeti, az átadást viszont kissé megnehezíti Grace, aki Vanessa naplóinak, leveleinek, sőt alkotásainak egy részét is még mindig magánál tartja, mert úgy érzi, valami neki is jár mindezekből. Ilyen körülmények között érkezik a szigetre Becker, aki egyébként nemcsak az alapítvány kurátora és Vanessa Chapman-kutató, hanem a megboldogult művésznő elhivatott rajongója is. A látogatástól azt reméli, hogy felgyorsíthatja az örökség hátralévő részének átadását, és ugyanakkor választ is talál (Vanessa naplójában, leveleiben, vagy akár Grace-nél) azokra a kérdésekre, amelyek az új felfedezés nyomán kerültek felszínre.

A Kéksötétben elmosódnak a klasszikus whodunit-műfaj határai; Hawkins úgy halmozza a központi rejtélyre a rétegeket, ahogy egy festő hordja fel a festéket a vászonra, és így nagyon sokáig tulajdonképpen nem az az elsődleges kérdés, hogy ki a tettes, hanem az, hogy mi a bűntény. Afelől nincs kétsége az olvasónak, hogy van bűntény. A műfaji besoroláson és a borítón olvasható utaláson túl Hawkins maga is gondoskodik arról, hogy ez nyilvánvaló legyen: ott van rögtön az első oldalakon egy kifinomult (az elején még csak feltételezésként megfogalmazott) alapfelvetés, miszerint Vanessa egyik alkotása emberi csontot tartalmazhat. A bizonyosságig vezető út viszont hosszú, és közben annyi mindenre derül fény – illetve annyi minden eltereli az olvasó figyelmét –, hogy a végére egy igazi útvesztőben érzi magát az ember. Ez utóbbit abszolút pozitívumként említem, Hawkins mesteri megtévesztőnek és jó emberismerőnek bizonyul.

Hawkins igazi emberi figurákat alkotott, emberi tulajdonságokkal ruházta fel őket, és meglehetősen zavaros, de teljesen hihető élethelyzeteket teremtett a számukra. A nem hagyományos értelemben vett szerelmi háromszög eleve pikáns alapszituációt teremt: Becker állapotos felesége korábban Becker főnökének a jegyese volt – az esküvőt az utolsó pillanatban voltak kénytelenek lemondani a Covid miatt, és az így nyert idő alatt az arajelölt összejött azzal a férfival, aki egyszerre a vőlegénye barátja és alkalmazottja. Ezt tetézendő, a hármas azóta is ugyanazon a birtokon él, csak épp más házban, s az egykori anyósjelölt (akinek megboldogult férje annak idején viharos, nem különösebben titkolt viszonyt folytatott Vanessa Chapmannel) bő kézzel szórja a kételkedés magvait a fiatalok körül. Az összetett és feszültséggel terhelt emberi kapcsolatok hitelessé teszik a szereplőket (aggodalmaik, érzéseik, a vállukon cipelt teher, a sérelmek, a felszín alatti nyugtalanság élethű helyzetekbe sodorja őket), másrészt jól összekuszálja a szálakat: nem tudni, hol bukkan fel egy rejtély. Az első oldalakon említett “emberi csont” egy csehovi puska, de Hawkins annyi réteget ráhalmoz, hogy az olvasó a végén már nem tudja, honnan számítson “lövésre”. A cselekmény előrehaladtával egyre több titok derül ki, és lassan lehull a lepel egy-két szereplőről, felfedve azt az arcot, amit a külvilág szinte soha nem láthatott. Hawkins az egyik szereplőjét talán túlságosan is korán gyanúba keveri, de közben megmutatja, mire képes az ember, ha betegesen vágyik a törődésre, a figyelemre, a valahová való tartozásra. Persze figyel arra is, hogy hagyjon annyi hamis nyomot szerteszét, ami az olvasót még ideig-óráig megtéveszti, és tartogat egy csavart akkorra is, amikor a végéhez már nagyon közel kiderül, hogy az első oldalon említett csont valóban embertől származik.

Paula Hawkins

A cselekmény több idősíkon játszódik. Az egyik központi szál a jelenben bonyolódik, ezt felváltva Becker és Grace szemszögéből látjuk, mindkettőt jelen időben. A múltba visszakanyarodó eseményeket Grace perspektívájából mutatja meg a szerző (ez múlt idejű narráció), és ezek elég nagy időintervallumot fognak át: Grace egyetemi éveitől azokig a napokig, amikor Vanessát ápolta a szigeten. A fejezetek közé Vanessa naplójának részletei ékelődnek be (amelyekből az is kiderül, milyen se veled, se nélküled kapcsolata volt a művésznőnek a csapodár férjével), és ezek három csoportba oszthatók: az olvasó számára beszúrt naplórészletek, illetve azok, amelyeket Grace vagy Becker olvas. Az idősíkok, a nézőpontok és a naplórészletek váltogatása egy ideig a rejtély felépítését, egy adott ponttól pedig a leleplezést szolgálja. Hawkins mesterien szövi a szálakat és fokozza a drámai feszültséget, az epizódok gyakran érnek véget olyan sorral, amitől az olvasó csak úgy falja a fejezeteket. Például amikor Becker közli Grace-szel a feltételezést, hogy az Egység II esetleg emberi csontot tartalmazhat, és Grace kifakad: “Mégis hogy képzelik? Hogy megölte a férjét, és szobrot csinált belőle?” – ám a beékelt naplórészlet így végződik: “És el kell innen mennem, különben még a végén meg találom ölni. Vagy ő engem.”

Hawkins a regényben egy művészeti hagyatékot tár fel, s így arra is figyel, hogy a leírások hatására időnként festményként (vagy egy festő szemével) lássuk a helyszínt. Az örökké változó tájat gyönyörű színekben festi elénk, és megmutatja az apró sziget nyári (a rózsaszín páfrányos, a lila hanga, a világítóan sárga rekettyés) meg téli arcát is (jegesen zöld tenger, a távolban hófödte dombok). A tájleírásokon túl is elmondható, hogy Hawkins szépen ír, s a választékos nyelvezet jól követhető narrációval párosul, a Kéksötét a fent említett több idősík és nézőpont ellenére is olvasmányos.


Vidd hírét!