Rosseb. Az értelmező szótár szerint ’vérbaj, szifilisz’ régies elnevezése, átvitt értelemben szitokszóként használt kifejezés. Ugyanakkor a kaposvári 44-es számú közös császári és királyi ezred, az Albrecht ezred népies neve, melyet „a város adott neki a katonák örökös káromkodásáról, akik mindenhez hozzátették, hogy rosseb.” Számomra immár egy regény címe is, Horváth László Imre Rosseb című regényéé. Egy nagyon összetett érzéseket hordozó szó, mely jelent egyszerre rácsodálkozást és borzongást, belefeledkezést és szorongást, sírógörcs torokszorító érzését és meghitt büszkeséget.
A könyv fülszövege szerint „az eddig meg nem írt nagy magyar háborús regényt tartja kezében az olvasó”. Egyet is értek, meg nem is ezzel a szenzációhajhásznak tűnő kijelentéssel. Tartalmilag igen, mert valóban végigvezeti az olvasót a 20. század nagy magyar harcain, az első és második világháború, illetve az 1956-os forradalom történésein, de valójában sokkal több ennél: benne van a karcos bor mellett üldögélő veterán visszaemlékezése; a nappal ijesztő némasággal dolgozó, de éjszaka verítékben úszva üvöltöző túlélőé; de benne van a nagymamám csendje, aki nem volt hajlandó soha egyetlen szót sem mesélni az általa megélt háborús eseményekről. Még sok művészi vagy köznapi metaforát tudnék alkalmazni Horváth Imre László regényére, de nem teszem, mert…
Mert ennek a könyvnek pont, hogy köze nincs metaforizációhoz, szépítéshez, kerülgetéshez. Az első ötven-egynéhány oldal dokumentumszerűen száraz, érzelemmentes, nehezen olvasható, mert az olvasó (pláne a fent idézett fülszöveg után) nem azzal az elvárással lát neki, mint egy eleve dokumentumregénynek kikiáltott műnek. Viszont nagyon jó érzékkel von bele az író a történésekbe, az események sűrűsödésével egyre inkább beleragadtam, mert tudtam, hogy amit olvasok, az a fájdalmas igazság. De nem a regényes, nem az idő és az emlékezés óhatatlan szubjektivitása által megszépített igazság, hanem a valós időben történő rút valóság. Mert a háborúban nincs szépség, nincs romantika, nincs megbocsátás, nincs mese. Csak a túlélés: étel, ruha és fegyver. A háború az száraz és kellemetlen, mint a Rosseb stílusa és nyelvezete. Az homok csikorgása a fogak között, kréta vicsorgása a táblán, karcolás sikoltása az üvegen. És mindebben az érzelemmentes(nek tűnő) világban egy fura időspirálba csavarodva küzdünk, drukkolunk a főhősnek, fellélegzünk minden csata, minden túlélt nap után úgy, hogy közben tudjuk: nincs menekvés, nincs feloldás, nincs megoldás, nincs hepiend.
A főhős. Neve Kis János. Igen, nem véletlen az utalás Móricz Zsigmond novellahősére. „Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt volna rajta. Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra. Bajusza is volt.” Somogyi átlag parasztgyerek, aki tizennyolc évesen berukkolt a híres kaposvári Rosseb ezredbe, és szinte azonnal ment a frontra. Miben átlagember, típus? Abban, hogy feje fölött döntöttek a hatalmasok és nem az ő érdekét tartva szem előtt. Abban, hogy százezrek és milliók szenvedték ugyanazt a sorsot. Abban, hogy nem volt család Magyarországon, ami valamilyen módon ne lett volna érintett egyik, másik vagy akár mindkét világégésben. Abban, hogy megpróbált túlélni, ahogy lehetett. „Átlagos, szőlőművelő parasztember elképesztő pszichés tartalékokkal. […] a parasztok a legjobb értelemben testi lények, és mert a testi történetünk sokkal erősebben határoz meg bennünket, mint gondolni szoktuk. Jánost például a teste, annak az ősereje „viszi haza” a Don-kanyarból.” – mondja maga az író hőséről (Ezt a Horváth László Imrével készült interjút nagyon ajánlom elolvasni, hiszen épp a metaforizáció, a háború „irodalmiasítása” ellenében a valóságábrázolás 21. századi módjáról beszél.) Ugyancsak Horváth mondja ebben az interjúban regényének főhőséről: „Amiről Móricz a Szegény emberekben ír, tehát a háborút megjárt férfiak elembertelenedése nem volt általánosan jellemző.” Ezzel a kijelentéssel nagyon tudok azonosulni, mert általános tapasztalatom, hogy a 20. század gazdasági, társadalmi, politikai traumáit megélt/átélt idős rokonaim, ismerőseim sokkal megértőbbek, toleránsabbak, strapabíróbbak, ha kell derűsebbek, mint neurotikus kortársaim. Kis János ebben is tipikus. Úgy gondolja, hogy a háború munka, amit ott és akkor kell jól elvégezni. Precíz, előrelátó, pontos. Megfontolt, felkészült: tudja, hogy a tél a fronton is tél, a fedél a fej fölött ott is elengedhetetlen, enni ott is kell, a puska és a töltény pedig maga az élet. Nem elsősorban szerencséje van, hanem dolgozik, tesz a túlélésért. Nem gondolkodik, nem filozofál, nem keresi az igazságot. Érzelmeit teljesen háttérbe szorítja, csak a lényeges dolgokra koncentrál. Sajnos ez az érzelemmentesség a civil életére is jellemző, de a szavakon túl ott is tettekkel mutatja ki szeretetét felesége, lányai, testvére iránt. Érzelmei rémálmaiban törnek felszínre, valamint életének fordulópontjain: olyankor ő is mérleget von.
A mellékszereplők szintén típusok: különféle katonai és tiszti viselkedések, amelyek által betekintést nyerhetünk a háború több rétegébe, a háttértörténetekbe, ennek a gyilkológépezetnek a mozgatórugóiba. A bajtárs, a kockáztató, a háborút érzelmi alapon vívó, a könnyelmű, a gyáva, az örök civil, a szimuláns; illetve a katonáival élő és harcoló vagy a háttérben meghúzódó tiszt, a szadista vagy emberséges, a kötelességtudó vagy felszínes, a zsidómentő vagy nyilasokkal szimpatizáló. És köztük Kis János, az átlagember, amint végzi a dolgát: ott és akkor és úgy, ahol és amikor és ahogy kell. Talán ennyire egyszerű… Talán ennyire egyszerű?
És nincs kegyelem, és nincs fellélegzés. Sem a főhős, sem az általa reprezentált magyar átlag, sem az olvasó számára. Mert a második világháború után jön az orosz fogság, aztán az 1956-os forradalom és az azt követő újabb vészkorszak. Paradox módon a pusztulás lesz a fellélegzés, mert legalább vége van. Összkomfortba kényelmesedett, fotelhuszár, mirelit világunknak hatalmas felkiáltójel Horváth László Imre regénye, hiszen íme, újra itt az a generáció, aki a háborút bármilyen hazug indokok nyomán igazságosnak találja. Mert ez a könyv nem lélektan, nem elemzés, nem az igazság keresése, hanem puszta „epika”, „történet”. A valóság. Emberek: férfiak, nők, politikusok, munkások, bankárok, kicsik és nagyok… olvasni kell!
Horváth László Imre 1981-ben született, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett magyar-történelem szakon. 2007 óta publikál irodalmi folyóiratokban verseket és prózát, hat regénye és három verseskötete jelent meg. Van köztük náci disztópia (Lett este és lett reggel, 2014), ókori holokauszt (Helyőrség Maszadában, 2018), kommunista államrendőrség idejét és szerepét idéző történelmi regény (A Kicsi embere, 2021), valamint érdekesnek ígérkező irodalmi játék Kurt Vonnegut és Jorge Luis Borges részvételével (A halhatatlan ember, 2021). Érdekfeszítő lista… 2017-től a KMTG Előretolt Helyőrség Íróakadémia mentor-oktatója, szerkesztője. 2022-ben eddigi munkásságát József Attila-díjjal jutalmazták. 2022-2025 időtartammal MMA szépírói ösztöndíjat kapott egy Radnóti Miklósról szóló regény megírására, melyen jelenleg dolgozik.