Be kell vallanom, hogy @MammyBanter eddig ismeretlen volt számomra. A könyv olvasása után jöttem rá, hogy ő valóban a szociális média egyik csillaga, 3,8 millió követője van, és nem túlzással nevezték a TikTok kedvenc anyukájának. Mindezt nem tudtam, amikor először olvastam a címet. Abban viszont azonnal magamra ismertem, és ezzel szerintem sokan vagyunk így, akik kamaszokat nevelünk. Kicsit tartottam a tartalomtól. A szülőséggel kapcsolatban két irányzattal szembesülünk a közösségi médiában és nemcsak. Egyik szerint a gyereknevelés a világon a legszebb, legnemesebb feladat, csupa móka és kacagás és csillámpóni, a másik irányzat ennek a szöges ellentéte, a gyereknevelés az a folyamat, amely során vadembereket próbálunk civilizálni, miközben mindent beterítenek különböző testnedvek és olcsó műanyag játékok. Tartottam attól, hogy ez a könyv is valamelyik szélsőséges álláspontot képviseli, és extrém túlzásokkal teleszőtt történetet fogok olvasni.
Első fejezetben úgy tűnt, hogy igazam van, a főszereplő, Tara Gallagher hosszan ecseteli, milyen nehéz szülőnek lenni, és milyen gyalázatos módon tudnak viselkedni a gyerekek. Rezignáltan sóhajtottam, de mivel aznap este amúgy sem volt jobb dolgom, és a pörgős nyelvezet amúgy is szinte sodort magával, folytattam az olvasást. És folytattam. És a következő délutánomat szabaddá tettem, hogy folytassam. Harmadnapra csak azért hagytam pár fejezetet, hogy tovább tartson az a melengető érzés, amit olvasás közben éreztem.
Tara Gallagher és Paul három gyerek szülei. Gemma tizenhárom, Nathan öt, Jax pedig kétéves. Szép házban élnek, viszonylag unalmas, de megbízható munkahelyük van, amit jócskán kompenzál a totyogóval, kamaszlánnyal és egy különösen árulkodó ötévessel való együttélés. A párkapcsolatuk megnyugtatóan kiszámítható. Tara mindezzel tökéletesen meg volt elégedve, amíg Gemma cikivé nem titulálta, felhívva a figyelmét, hogy mennyire nem menő. Ez az incidens mély nyomot hagyott Tarában, és eldöntötte, hogy megmutatja a lányának, a férjének, a főnökének meg amúgy az egész világnak, hogy őt milyen fából faragták. Hogy igenis menő anyuka, kívánatos feleség, megbízható munkaerő és emellett akár a következő Beyoncé is válhatna belőle. A barátnőjével közösen írnak egy egye-fene listát, és ezzel elkezdődik Tara önmagához való visszatalálása.
A szerző nagyszerű humorral írja le ezt az utat, nagyokat derülünk a spinning órai szenvedéseken és a méregtelenítéshez használt zellerturmixon, ugyanakkor szomorúan vesszük észre, hogy a nagy visszatalálás során Tara egyre távolabb sodródik a családjától. Vele örülünk, amikor új barátokra lel, vele dühöngünk, amikor szükségtelenül nehézzé teszik a munkakörülményeit. És igen, lehet, hogy olykor torzítva, felnagyítva és túlozva mesél a nehézségekről, de az dobja rá az első követ, aki dolgozó szülőként még sosem tapasztalt extrém helyzetet, aki feje fölött sosem csaptak össze a hullámok, és akinél nem fordult elő, hogy egyszerűen semmi nem jött össze bizonyos napokon, és a gyerekei sosem csináltak olyat, amiről, ha mesélne valakinek, kitalációnak hangzana. Ugyanakkor – tudatosan vagy sem, nem tudom – a szerző megteremt egyfajta egyensúlyt is. Nem csupán a negatívumokról ír, bőven találunk olyan bensőséges pillanatokat, amikor Tara is, meg az olvasó is arra a következtetésre jut, hogy megérte, hogy mindent megér pár őszinte, szeretetteljes pillanat. Számomra is ezért érte meg elolvasni a könyvet: rámutatott, hogy másnak is nehéz, de vannak megoldások, a viharok elülnek, és érdemes foggal-körömmel harcolni a szeretteinkért. Hogy piszok nehéz jó anya, vonzó feleség, stabil munkaerő, támogató barátnő lenni, de ne feledkezzünk meg az énidőről, a testedzésről, legyen hobbink, a lakás legyen gondozott, és ha nem is teljesen organikus és vegán, de egészséges ennivalót szolgáljunk a családnak. Tara (majd a barátnői) eszünkbe juttatják, hogy olykor elég jelen lenni, nem kell minden téren a tökéletességet hajszolni. A kedvenc idézetem abból a részből származik, amikor Tara csatlakozik a Lázadó Anyák csoportjához és a belső, íratlan szabályokat hozzák a tudomására:
„Nyugodtan mesélhetsz a gyerekeidről, nyitottak vagyunk mindenre: a jóra, a rosszra, a borzalomra (…). Viszont a versengést nem tűrjük. Nem nézzük le mások problémáit, és főleg nem hasonlítgatjuk össze a sajátjainkkal. Olyanról hallani sem akarunk, hogy nekem sokkal nehezebb volt a vajúdás, mint neked. Nem folyunk bele vitába az érzéstelenítés kontra természetes szülés témáját illetően, nem veszekszünk azon, hogy a szoptatás vagy a tápszerezés jobb, nem tárgyaljuk ki az alvásra szoktatást sem, meg semmi olyan témát sem, amivel kapcsolatban más anyák dicsekednek. Mi abból a feltételezésből indulunk ki, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk a családunk boldogsága érdekében.”
Ez az üzenet, amit érdemes követni és terjeszteni, ítélkezés helyett elfogadni. Fontosnak tartom beszélni az édesanyák bűntudatáról, a párkapcsolati bizonytalanságról, a szülés utáni depresszióról, és miért ne, a bullyingról. Ezek a témák mind sorra kerülnek, vicces, keserédes és befogadható formában.
Hiszem, hogy vannak nők számára írott könyvek. Ez egy olyan könyv. Szeretettel ajánlom édesanyáknak, nagymamáknak, nevelőanyáknak, hamarosan-anyáknak, vagy az eddig felsoroltak barátnőinek, legyenek gyerekesek vagy gyerektelenek.
Serena Terry az írországi Derryben él férjével és két gyermekével. A 2020-as lezárások idején ismerkedett meg a TikTokkal, ironikus módon éppen egy közösségiháló-detox idején. Megelégelve a tökéletes anyák és családok Facebook és Instagram posztjait, kissé realisztikusabb videókat készített arról, hogyan is működik egy gyerekekkel teli háztartás. Folyamatosan növekvő sikere után felmondott a munkahelyén, és azóta saját céget alapított. Előadásokat tart, videókat tesz közzé és ír, üzenete pedig egyre több nőhöz jut el. Jelen könyve az első kötete, a második magyarul egyelőre nem elérhető: The Sh!te before Christmas. A karácsony különösen nehéz terheket rak az édesanyák vállára, és azt hiszem, nem csak a magam nevében beszélek, mikor azt mondom, hogy a második regényt is tárt karokkal várom.