Számomra a szépirodalom az irodalom. A tény-, meg szakirodalom túl száraz és konkrét arra a célra, amiért könyvet veszek a kezembe: kikapcsolódásra, álmodozásra, pihenésre. A memoárt nem tartom kimondottan szépirodalmi műfajnak, de a Mondtam már valaha? erre alaposan rácáfolt. Gyönyörűen megírt, érzelmi hullámvasutakkal teli életutat követünk végig, melynek tartalma sokáig (vagy örökre) elkísér.
Genevieve Kingston, avagy Gwen hároméves volt, amikor az édesanyját gyógyíthatatlan rákbetegséggel diagnosztizálták. Körülbelül egy évet jósoltak neki az orvosok, így hát a család (költséget, időt és energiát nem spórolva) alaposan felkészült az utolsó szülinapokra, utolsó halloweenre, utolsó hálaadásra, utolsó karácsonyra. „Sok percet, órát akartam magunknak, amikor nem figyelünk a múlásukra, hogy végre megfeledkezhessünk róla, hogy a közös életünk egyszer valamikor véget ér.” Az édesanya viszont rácáfolt a jóslatra. Hatalmas élni akarása, valamint a kezelésekre és gyógymódokra fordított pénz és energia megtérült, további nyolc évet élt. Ez idő alatt nagyszabású projektbe kezdett. Mindkét gyerekének készített egy-egy ládát, amelyekbe ajándékok, levelek és fényképek kerültek a különleges alkalmakra: születésnapokra, jogosítványszerzésre, egyetemi diplomázásra, eljegyzésre, esküvőre, első gyermek születésére, meg egyéb jeles alkalmakra.
Gwen elbeszélése végtelenül őszinte és fájdalmas, sőt meglehetősen bensőséges. Ez egy memoár, magától értetődő, hogy a szerző egyes szám első személyben ír, és az ő perspektívájából szemléljük a múltat. Jelen esetben viszont érdekes kettősséget figyelhetünk meg, az édesanya is jelen van, akkor is, ha már nem él. A kézzel írt levelei révén kapcsolatban marad a gyerekeivel a halála után is, és az olvasónak is lehetősége nyílik megismerni őt, a gondolatait, a vágyait. Csodálkozni az erején. Elszomorodni a fájdalmán. Elámulni a szókincsén, az intelligenciáján. Az ajándéktárgyakról és levelekről készült képeket a szerző megosztotta az olvasókkal is. Ezek a részek különösen hatottak rám, sokáig néztem és újraolvastam őket, egyszer gyereknek képzelve magamat, máskor anyának. Azt alapigazságként fogadjuk el, hogy a lehetséges legnagyobb fájdalom, amikor egy szülő temeti el a gyerekét. A könyv pedig rámutat arra, hogy az sem könnyebb, mikor a szülő távozik idő előtt, és nem adatik meg neki a lehetőség, hogy láthatja felnőni a gyerekeit. Mindegyik ajándék, amit készít, újabb emlékeztető arra, hogy mi mindenről fog lemaradni .
A könyv központi témája maga a halál és ennek számos vonatkozása: haldokló ember a családban, fájdalom, küzdelem, halállal kapcsolatos hagyományok. Felkészülés, évekig elhúzódó készenléti állapot, majd a halál pillanatának banalitása. Gwen őszintén beszél a hosszan tartó haldoklásról is. Az első évben apait-anyait beleadott az egész család, hogy minden pillanatot kihasználjanak, ami maradt. De az első év eltelt, és a halál mégsem jött.
„Akkor úgy éreztük, nem tudjuk tovább olyan fordulatszámon élni az életünket, ahogy előző évben. Kimerítő volt minden egyes pillanatot együtt tölteni, és minden napot úgy kihasználni, mintha az lenne az utolsó.”
Hogy mit jelent a könyv címe? Gwent lesújtotta az édesanyja halála. Jogosan érezte úgy, hogy nem volt elég ideje kiismerni őt. Kamaszkorában különösen bántotta, hogy csak anyaként ismerte, pedig egyre inkább kíváncsi volt a teljes lényére. Ezért szinte szárnyra kapott, valahányszor egy-egy idősebb rokon vagy ismerős azt kérdezte tőle, hogy „Mondtam már valaha?” Ilyenkor rendszerint egy olyan információmorzsát, röpke emléket, anekdotát kapott az édesanyjáról, ami hirtelen eszébe jutott az illetőnek. Ezek felbecsülhetetlen értékkel bírtak Gwen számára, hozzájárultak egy teljesebb kép kialakításához: milyen volt édesanyja diákként, egyetemistaként, fiatal nőként és házastársként is. Gwen sokat kesergett azon, hogy mennyi dolog akad, amit már sosem tud megkérdezni édesanyjától. De ezek a „Mondtam már valaha?” történetek legalább a kérdések egy részére választ adtak.
Amikor azon gondolkodtam, hogy kinek ajánlanám, szinte reflexszerűen jött, hogy felnőtteknek. Annyira elbarikádozzuk a gyerekeket, de még saját magunkat is a haláltól, szinte misztifikálva és tabuként kezelve azt, hogy nem csoda, hogy nem tudunk mihez kezdeni, ha ilyen témával vagy eseménnyel szembesülünk. Alaposan átgondolva, akár már 12 éves kor fölött is ajánlanám. Gwen szinte beleszületett abba a környezetbe, ahol mindent átitatott a halál, úgyhogy az élményeire alapuló beszámoló hiteles, tényszerű, mégis kíméletes. Különösen nagy segítség lehet olyan családok számára, akik hasonló élethelyzetben voltak, vannak vagy lesznek. Realisztikus képet nyújt annak is, akinek valakije beteg, de annak is, aki haldoklik. És akármennyit gondolkodtam, nem jutott eszembe, hogy hallottam volna eddig olyanról, aki hasonló módon gondoskodott volna a gyerekeiről és arról, hogy valamilyen minimális formában a halála után is velük lehessen a fontos pillanatokban. Pedig láthatjuk, hogy olykor sokkal fontosabb, mint a hagyaték, ingatlan vagy bármi egyéb, amiről a haldoklók általában rendelkeznek. Számomra lehetetlen volt elvonatkoztatni attól, hogy én is anya vagyok. A könyv hatására sokszor gondolok arra, mi lenne, ha… És azon kapom magam, hogy útmutatókat adok. Milyen gyakran cseréljük a lepedőt. Hány fokon mossuk a télikabátot. Hogy neki ajándékozok valami értékeset, ami az enyém. Kádár Annamária hamuban sült pogácsái jutnak eszembe, az értékes élmények, tapasztalatok, készségek, amelyek elindítják gyerekeinket a saját útjukon, amelyekhez nyúlhatnak vészidőkben. Ezeket vaktában „sütögetjük”, anélkül, hogy azon aggódnánk, hogy lejár az időnk, mielőtt készen lennének. Legalább olyan mély részvétet érzek az édesanya, mint az édesapa és a két gyerek iránt, akiknek meg kellett tanulniuk az előbbi nélkül élni.
Genevieve Kingston előadóművészeti és nyelvészeti diplomát szerzett a Berkeley Egyetemen, a Brown Egyetemen pedig a színészi pályájára készült fel. Négy színdarab és három egyfelvonásos szerzője. A Mondtam már valaha? az első könyve, amelyről azt mondja, hogy barátai, ismerősei biztatására írta.