Sally Rooney könyvei néhány évvel ezelőtt robbantak be a magyar könyvpiacra, és azóta népszerű, ugyanakkor megosztó szerzőként tartják számon nálunk is, akárcsak máshol, a szépirodalom berkein belül. Történetei sokak számára, köztük számomra is, egyfajta „bűnös élvezetet” jelentenek. Tudjuk, hogy nem lesz minden tökéletes, talán idegesítenek minket a szereplők döntései vagy a cselekmény kimenetele, mégis alig várjuk a következő regényét. Miért? Erre sok válasz létezik, és talán nem is a népszerűség a legfontosabb szempont. Számomra azért érdekesek Rooney regényei, mert bár a szereplők néha nagyon idegesítőek, mégis olyan érzéseket váltanak ki, amelyek nem hagynak nyugodni. Olvasás közben egyszerre vonzanak és taszítanak, és a hatásuk még jóval az olvasás befejezése után is tart.
Amikor elkezdtem olvasni az Intermezzót, két dologról már tudtam. Az első, hogy a könyvben szerepel a sakk, a második pedig, hogy a szerző Dosztojevszkijt és James Joyce-t olvasott, miközben írta. Az elsőtől nem féltem, hiszen már olvastam sakkos regényt (például A vezércselt), és szerettem. De a dosztojevszkijes utalás egy kicsit már megakasztott. Őszintén szólva nem szeretem tudni, hogy egy író miből merít ihletet, amikor egy könyvet ír. Fontos tudnom, hogy milyen irodalmi hatások érték? Nem biztos. Főleg, mert nagy esély van arra, hogy előrevetít egyfajta prekoncepciót arról, ami vár ránk, és rányomja a bélyegét az olvasásra is, amikor lehet, hogy nem lenne rá szükség. Természetesen, nem az író hibája, hogy én elolvastam egy erről szóló cikket, viszont azért hoztam ide be, mert érdekesnek tartom ezt a témát, hogy mennyire határozza meg az olvasásélményünket az, hogy az adott könyvet vagy szerzőt mások egy klasszikushoz hasonlítanak, vagy mint ebben az esetben, pontosan tudjuk, hogy milyen alapművek hatottak rá az írás közben.
Az Intermezzo két testvér történetét meséli el, Peter és Ivan életét, akik az apjuk halála és a bonyolult, zűrös szerelmi életük közepette próbálnak megállni a lábukon, mint felnőttek, és nem utolsó sorban, mint férfiak. Rooney két nagyon különböző karaktert alkotott. Ivan, a kisebbik testvér, egy zárkózott sakkzseni, aki egykor a sakkvilág egyik legnagyobb reménysége volt, most azonban, édesapja elvesztése után kicsit elveszett. A nőkkel való kapcsolatai különösen problémásak, mivel nem igazán érti őket. Ezzel szemben ott van Peter, a jogász, aki bár a karrierjében sikeres, a személyes élete teljes káosz. És annak ellenére, hogy a könyv elején Ivant nevezi antiszociális és furcsa figurának, eközben ő súlyos depresszióban szenved, és igazán élni sem akar már. Természetesen, a külvilág nem ezt látja belőle, és a könyv talán egyik legnagyobb hibája az, hogy a végére nem igazán kezd semmit ezzel a nagyon súlyos érzéssel és állapottal. Mondhatni varázsütésre elmúlik, mintha az ember így működne. Mindeközben Ivan egy teljesen normális fiatal férfiként ismerszik meg előttünk, akit végig szimpatikusnak és nagyon “emberszagúnak” tartottam.
Rooney ezért az én olvasatomban félmunkát végzett. Míg Ivan személyében ki tudta bontani a férfiasság témáját, és igazán örültem, hogy nőként ennyire alaposan belemászott a férfi lélekbe, addig Peter karaktere végig felületes maradt, hiába a drámák és a nagy tetőpontok. Szerintem manapság egy nagyon fontos kérdés az, hogy mit jelent férfinak lenni. Fontos beszélni a férfi lélek mélységeiről ugyanúgy, ahogyan a számtalan női könyvnek is megvan a helye és a jelentősége. Valójában éppen emiatt fontos, mert amíg a női egyenlőségért küzdünk, erről olvasunk, addig a férfiszerep is valami mássá alakul át, ez viszont nyomokat hagy, amit fel kell ismerünk, mindkét nemnek foglalkoznia kell vele, mert csak ezáltal van értelme a nemek kérdésével bármelyik oldalról foglalkozni.
“Régen hitt abban, hogy az életnek tartania kell valahová, az összes fel nem oldott konfliktusnak és meg nem válaszolt kérdésnek valamiféle nagy tetőpont felé kell vezetnie. Ilyen, érdekes módon kevéssé vizsgált nézetek alkották az élete, a személyisége alapját. Irracionális kötődés a jelentéshez.”
Sally Rooney irodalma most sem került közelebb a szívemhez, viszont örülök, hogy elolvastam. Itt vannak velem most is a karakterek, és magamban százszor átrágtam már a történetüket. Főleg azokat a mozzanatokat, amiket hiányosnak éreztem.