„A szélhámos is ember. Lehet neki hasfájása, életközepi válsága, nyugtalanító kérdései, szerelmi búja, szélsőséges vágyai. Ő is, akárcsak bárki más, szüntelenül szorong, ritkán önfeledt.” Ezeket a sorokat is olvashatjuk Ménes Attila legújabb, Erdei vadak című regényének hátoldalán. S valahol erre a kedvcsinálóra alapoznak már a kötet első oldalai is, melyben megismerkedünk a szélhámosként emlegetett Attilával, aki jobbára önmaga attribútumaként tartja számon az imposztor jelzőt, s akit rendszerint elkerül minden szerencse, miközben folyton éppen az menti meg őt a különböző élethelyzetekben.
Mint mondani szokás, csőstül jön a baj, így Attilának egyszerre kell megküzdenie a szerelmi gondjaival, az édesapja betegségével, illetve a munkahelyén történő változásokkal. Mindeközben pedig önmagával: saját és olykor Csokonai Vitéz Mihály költő gondolataival, cselekedeteivel. A problémákkal küzdő, bánatát alkoholba fojtó Attila a Gólyakalifa gyakori vendége. Már a Babits Mihály regényének címét idéző hely neve is, és a kétszázötven évvel ezelőtt született költővel kialakult párbeszéd-részletek is okot adnak arra, hogy felmerüljön a személyiséghasadás vagy a személyiség-megkettőződés lehetősége. A narrátor már a könyv elején megemlíti, hogy Attila betegség miatt hosszú ideig feküdt kórházban, a betegség neve viszont tisztázatlan marad. „A lényeg, hogy meggyógyultam, kivéve, hogy néha ma is látok fura dolgokat és embereket.” – árul el még egy keveset Attila a betegségéről a regény vége felé.
Hogyan lehet megküzdeni mindazzal, amit a sors felénk irányít? Mibe lehet kapaszkodni, amikor már teljesen kilátástalan a jövő? Hogyan lehet a magánytól való félelmet és a magányra vágyódást egyazon palettára feltűzni? Attila folyamatos szorongása és a vele történő események önreflexív módon hatnak cselekedeteire.
Ez az önvizsgálat pedig legtöbb eseteben negatívan befolyásolja a történéseket – így lesz Attilából az a szélhámos, aki a tükörben nap mint nap visszaköszön önmagára, s aki a környezetéből a feléje irányuló gesztusokat csakis a borúlátó, olykor kishitűnek is mondható kódokkal akarja (vagy tudja) megfejteni. S mint említettük, bajra baj jön – saját betegsége után édesapja elmeállapotának megromlásával, ezt követően pedig egy hosszú kapcsolat lezárásával kell szembesülnie. Mindeközben korrepetitori állása is veszélyben forog, hiszen a művelődési ház közkedvelt igazgatójának nyugdíjba vonulásáról szóló pletykák mellett az a szóbeszéd is elkezdett terjedni, hogy Zsömi bácsi helyét a csődgondnokok fogják átvenni, akik mindenkit szélnek eresztenek. Talán itt jön a valódi kérdés: ki ne szorongana élete ezen lépcsőfokán, ahol mindenki és minden ellenségként jelenik meg? Ebben a reményvesztettnek tűnő állapotban még – a gyerekkori láthatatlan baráthoz hasonló – Csokonai felbukkanása sem tud nyugalmat és harmóniát teremteni.
Ménes Attila az emberi élet egy olyan szakaszáról ír, amellyel bármelyikünk találkozik, amelyet mindannyian megtapasztalunk, így vagy úgy, de szembesülünk vele. A regény szerzője nem szépít, ám nem is túloz: az emberi létezés velejárója a szenvedés, s mivel a fájdalom kiegészítő párja az öröm és a boldogság, nem létezhet egyik a másik nélkül. Az már más kérdés, hogy melyikből mennyit érzékelünk, s megint más, hogy életünk melyik időszakában talál ránk ez a körmönfont érzelemduó.