Fekete István, a 20. századi magyar irodalom egyik legkedveltebb és legismertebb írója, egyedülálló hangon szólalt meg a természet és az ember kapcsolatáról. Művei, elsősorban ifjúsági regényei, évtizedek óta nemzedékeket nyűgöznek le, és a magyar irodalom szerves részévé váltak.
Származása és pályafutása szorosan összefonódott a természettel. A Somogy megyei Göllén született, gyermekkora a falu és a mező között telt, ahol megismerkedett az állatok és növények világával. Ez a mély kötődés egész életén át meghatározta gondolkodásmódját és alkotói világát. Mezőgazdászként végzett a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián, majd gróf Mailáth György birtokán dolgozott segédtiszti állásban, így a gyakorlatban is megtapasztalta a földművelés nehézségeit és szépségeit. Munkája alatt fellendült a birtok, hírnevet szerezve neki és gazdájának egyaránt. Tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, valamint szeszfőzdét is irányított. Mint az ajkai nagybirtok főintézője búzavetőmagot nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek.
Noha gazdatisztként irigylésre méltó sikereket ért el, kreatívabb tevékenységgel töltöttebb életre vágyott. Írói pályája eleinte a vadászatról szóló cikkek írásával indult, amelyek a Nimród c. vadászújságban jelentek meg, majd fokozatosan fordult a szépirodalom felé. 1934 körül ébredt rá, hogy irodalmi pálya áll előtte és hogy vágyik is rá, hogy komolyan foglalkozhasson írói terveivel. 1936-ban megírta az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság ifjúsági regény pályázatára A koppányi aga testamentumát, amellyel első lett. 1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regény pályázatán a Zsellérek című regénye kapta a 3.000 pengős első díjat.
1936-tól 1949-ig főképp a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők c. folyóirat és könyvkiadó szerzőgárdájába tartozott, így olyan írókkal került egy rangra, mint Gárdonyi, Tömörkény és Krúdy. Írásai egyre több lapban jelentek meg, például a Budapesti Hírlapban, az Ünnepben, az Esti Újságban, a Pesti Hírlapban, és egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek. 1944-ben a legnagyobb magyar írók körébe léphetett, a Kisfaludy Társaság tagjai közé, ahol a felvételhez elengedhetetlen volt a magas színvonalú irodalmi munka.
1946 tavaszán a Zsellérek c. regénye került tiltólistára, majd a kommunista diktatúra idején kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, munkásságát ellehetetlenítették, műveit betiltották, könyveinek nem talált kiadót. Egy ideig alkalmi munkákból tartotta el a családját; 1952 novemberében tanári álláshoz jutott a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában. 1955-ben a Halászat című könyvét tankönyvként adták ki. Ezután két kiváló ifjúsági regény (Tüskevár, Téli berek) mellett számos állatregényt írt, melyekben az ember és a természet igazi viszonyát hűen ábrázolta (Kele, Lutra, Bogáncs, Hu). Utolsó éveiben önéletrajzi írásai kerültek előtérbe (Csend, Ballagó idő).
Műveiben a természet nem csupán díszlet, hanem egy élő, lélegző szereplő, amelynek saját törvényei és titkai vannak. Állatai nem csupán állatok, hanem személyiségek, akikkel az olvasó könnyedén azonosulhat. A Tüskevár, a Bogáncs, a Téli berek vagy a Hu és a Vuk című regényei mind-mind ezt bizonyítják. Fekete István nemcsak a természetet, hanem az emberi kapcsolatokat is mélyen ábrázolta. Műveiben az állatokon keresztül gyakran az emberi természetről, a barátságról, a szeretetről, a gyűlöletről, az igazságtalanságról és az önfeláldozásról szól. Írásai egyszerre tanítanak és szórakoztatnak, a fiatal olvasók számára értékes erkölcsi iránymutatást nyújtanak. Műveiben a humor, az irónia és a lírai elemek egyaránt megtalálhatók.
1960-ban a Tüskevár című regényéért József Attila-díjjal tüntették ki. A Tüskevárt a 2005-ös Nagy Könyv szavazáson az olvasók Magyarország 11. legnépszerűbb könyvének választották. Ugyanezen szavazás végeredményeként a legnépszerűbb 150 könyv között négy Fekete István-könyv végzett, ezzel pedig a szerző megelőzte Jókait, Mikszáthot és Rejtő Jenőt.
Forrás: Móra Kiadó