A waoranik egy őslakos nép, amely az Amazonas őserdeiben él, Ecuadorban. Az 1950-es évekig szinte teljesen elszigetelten éltek a külvilágtól, és az első olyan misszionáriusokat, akik megpróbáltak velük kapcsolatba lépni, lándzsával meggyilkolták. Három évvel később két nő, Rachel Saint és Elisabeth Elliot visszatért a waoranik földjére, hogy missziós munkát folytasson. A korábban meggyilkolt áldozatok között volt Rachel bátyja és Elisabeth férje is, ám a nőket az őslakosok nem bántották. Rachel egészen a 90-es évek elejéig tevékenykedett az őserdőben; az 1985-ben született Nemonte Nenquimo jól emlékszik rá, és a Minket ne mentsen meg senki! című memoárjában nem éppen azt a pozitív képet festi a misszionáriusról, mint amit a világ egy része őriz róla.
Nemonte spanyolul mesélte el a történetét a párjának, Mitch Andersonnak. Mitch angolul írta le mindazt, amit Nemonte mesélt, de hangosan felolvasott a nőnek minden szót, minden jelenetet, minden párbeszédet – ezt a könyv végén található megjegyzésben említi. Ez Nemonte története, és a fiatal waorani nő őszintén mesél az életéről. A története által megelevenedik a dzsungel, kirajzolódik az olvasó előtt a waoranik élete és túlélésért folytatott küzdelme, és körvonalazódik az a gátlástalan terjeszkedés, amelyet az olajtársaságok vittek végbe az ecuadori esőerdőkben. A waoranik évezredek óta az ecuadori őserdőben élnek, és a huszadik századig nem léptek kapcsolatba a világ többi részével. Egészen a közelmúltig ők úgy hitték, hogy az egész világ egy nagy erdő, és hogy az erdő maga a világ: a nyelvükben mindkét fogalmat ugyanaz a szó jelöli. Az erdő a mindenük: otthon, menedék, éléskamra, gyógyszertár. A Föld biológiailag legváltozatosabb helyén élnek, hihetetlen szimbiózisban a természettel.
A narráció egyes szám első személyű, Nemonte körülbelül attól a pillanattól kezdve meséli el az életét, amikorra még vissza tud emlékezni, azaz hétéves korától. Az esőerdő mélyén született egy faluban, sokgyermekes családban. A leveles nádtetőkkel fedett, folyton füstöt eregető kunyhók alkotta falu még a 80-as években is meglehetősen elszigetelten állt az amazonasi őserdőben, bár a misszionáriusoknak köszönhetően ekkor már volt az őslakosoknak gumicsizmájuk, ruhájuk, takarójuk, és néhányan iskolába meg templomba jártak. Az apja korát viszont nem tudta; mint írja, ő “még azelőtt született, hogy voltak évek, még a naptárak előtt, amikor csak holdak és évszakok voltak.” A könyvet két részre osztotta: az első rész a gyerekkorát és tulajdonképpen a dzsungelből való kitörést meséli el, a másodikban arról ír, hogyan talált vissza önmagához, a gyökereihez, és hogyan érte el azt, hogy az ecuadori bíróság kimondja: a kormány hazudott, az olajárverés törvénytelen volt, és a waorani népnek joga van eldönteni, hogy mi történik a földjeiken.
Nemonte személyesen ismerte Rachel Saintet, és a Rachel után érkező többi misszionáriust. A saját bőrén tapasztalta meg tevékenységük minden hozadékát. Már gyerekként is megértette, hogy két világ létezik: az övék, és a coworik (azaz a fehérek) világa, ahol utóbbiak az égből figyelnek, ahol az ördög szíve fekete, s ahol van valami, amit olajvállalatnak hívnak. Noha látta, hogy a misszionáriusok készítik elő a terepet az olajtársaságoknak, és hallotta az idősektől, hogy azok beszennyezik a folyót, és megölik a halakat, a szülei akarata ellenére mégis megkeresztelkedett, és csatlakozott egy közeli evangélikus misszióhoz. Hiába intette a nagyapja, hogy számukra “a fehér ember világa a boa nyelve”, amitől elvesztik a fejüket, neki vonzó volt a coworik élete. Olyan szeretett volna lenni, mint a misszionárius házaspár kislánya: fehér fogakat, kék szemeket, műholdas televíziót, mosogatógépet és mosógépet szeretett volna. A misszióban viszont nem azt találta, amire számított: miközben imádkozni tanították, és azt hajtogatták, hogy Istennek nagy tervei vannak vele, meg hogy az ő népe az utolsó juhok, akiket Isten irgalmas szeretetének fényébe kell terelni, a származása miatt megszégyenítették, kegyetlen szigorral nevelték, megalázták, és az egyik misszionárius többször is megerőszakolta. Miután elhagyta a missziót, céltalanul, kiüresedve bolyongott az olajvárosokban. Aucában ismerkedett meg Michivel (Mith Andersonnal), az amerikai újságíróval, aki esővízgyűjtő rendszerek építésével foglalkozott olyan területeken, ahol az olajtársaságok beszennyezték a patakok és folyók vizét. Michi segítségével talált célt az életének, és lett a waoranik küzdelmének vezetője, a Ceibo Szövetség elnöke.
Ha rákeresel Rachel Saint nevére, elsősorban valószínűleg arról fogsz olvasni, hogy Rachel több, mint három évtizednyi önfeláldozó munka során lefordította a Biblia egyes részeit a waoranik nyelvére, elkészítette a waoranik szótárát, és mindvégig abban a hitben élt, hogy az őslakos amazonasi néppel testvérekké válhatnak Krisztusban. Az elsődleges szándékai feltehetően jók voltak, bár arról is lehetne vitatkozni, hogy kell-e nekünk, fehér, keresztény embereknek másokat megmenteni és “Isten irgalmas szeretetének fényébe terelni”. (Nemonte könyvének már a címe is egy velős válasz erre a kérdésre.) Arról máshol, mint Nemonte könyvében valószínűleg nem esik szó, hogy Rachel pénzt adott azoknak az embereknek, akik anyaszült meztelenül éltek az esőerdő közepén, lándzsával vadásztak pekarikra és tökedényből ettek, hogy az olajtársaságokat beengedjék a földjeikre. (Érted, pénzt. Olyan embereknek, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy éppen mit nyomott a kezükbe.) Arról is csak egy érintett mesélhet, hogy a gyerekeknek szánt ajándékokat ahhoz a feltételhez kötötték, hogy a szüleik templomba járnak és ruhát viselnek. Értsd: ha lemondanak saját identitásukról. Azt, hogy ez valójában mekkora traumát jelentett, csak úgy értheted meg, ha olyantól hallod a történetet, akinek egy teljesen idegen Istenről beszéltek, miközben több módon is visszaéltek a tudatlanságával és a bizalmával.
“Ötszáz év alatt semmi sem változott igazán. A konkvisztádorok lovakon jöttek, az olajcégek pedig berepülnek.”
Ha rákeresel arra, hogy milyen összefüggés van (vagy volt) a missziós tevékenységek és az olajipari vállalatok esőerdőbeli terjeszkedése között, akkor olyan semmitmondó mondatokba szaladhatsz bele, minthogy a misszionáriusok tevékenysége megkönnyítette az olajipari vállalatok számára, hogy kapcsolatba lépjenek az őslakos törzsek tagjaival, és engedélyt szerezzenek a területükön való olajkitermelésre. Mondanom sem kell, hogy nem volt szó engedélyről. A cégek dörzsöltebb jogászai idővel kitalálták, hogy biztosabb, ha papír van arról, hogy ők az őslakos népek földjén kitermelést folytathatnak, ezért a waoranik tintába mártott ujját rányomták egy papírra, de utóbbiaknak fogalmuk sem volt, hogy ez a mozdulat mit jelent – szóval ez a világon sehol sem értelmezhető engedélyként.
“Tintát kentek a hüvelykujjamra, én pedig rányomtam az ujjlenyomatomat egy papírra, hogy ezzel elismerjem, hogy én vagyok a falunk vezetője. […] Azt mondták, hogy a kormány nem felejtett el minket. Hogy a kormány jó, és segíteni akar a waorani népnek.”
A könyvet olvasva hamar egyértelművé válik, hogy Nemonte visszaemlékezései szerkesztettek, a hiányzó részeket feltehetően pótolták, kiegészítették. Erről árulkodnak a meglehetősen aprólékos leírások, a részletes párbeszédek, amelyeket az ember nem képes felidézni harminc év távlatából. Ettől a memoár kissé regényszerű, de a hitelességéből fikarcnyit sem veszít. Nemonte nyíltan meséli el a történteket, drámai jelenetek és fordulatok nélkül, pusztán úgy, ahogy megélte. A súlyos téma ellenére a könyv nyelvezete könnyed, olvasmányos, a waorani lány története magával ragadó. A kötet szerkesztője hasznos magyarázatokkal szolgál a lábjegyezetekben, de hiányoltam a könyvből a térképeket és fotókat, valamint egy olyan link- vagy cikkgyűjteményt, ahol a témában még többet tudnék olvasni.
Nemonte Nenquimo vezetésével népe végül történelmi jelentőségű jogi győzelmet aratott az olajipar ellen, félmillió hektárnyi esőerdő védelmében, és precedenst teremtett az őslakosok jogai számára az egész kontinensen. Vezetői tevékenységét széles körben elismerték, az ENSZ Környezetvédelmi Programja A Föld bajnoka díjjal tüntette ki, és felkerült a BBC 100 kiemelkedő nő és a TIME 100 legbefolyásosabb ember a világon listájára. Elkötelezetten védi ősei területét, kultúráját és életmódját az Amazonas mélyén. A könyve bevezetőjében azt mondja, hogy a waoranik számára a történetek eleven lények, életet lehelnek az otthonaikba, az erdeikbe, lüktetnek a vérükben, az álmaikban. Azt mondja: a történet meghal, ha senki nem meséli el, és reméli, hogy mi, olvasók élni hagyjuk az ő történetét. Vigyétek tovább, hagyjátok élni!