Mosolyt csal az arcomra, hogy A furcsa macska napja című regény címe pontosan azt a jelzőt tartalmazza, amellyel én is illetném, ha egyetlen szóval kellene jellemeznem. Ez a szalonképesebb megfogalmazás, baráti körben valószínűleg inkább a “skizofrén” jelzőt használnám. Nem kívánok a címkéknél leragadni, viszont hangsúlyoznám, hogy ennyire bizarr olvasmányban rég volt részem. Ezt pedig egyáltalán nem kritikának szánom, sokkal inkább az erősségének tartom. A furcsa macska napja különleges regény, egyéni hanggal. Igencsak eredeti alkotás, amely valóban kiemelkedik a tucatregények közül.
A két főszereplő, anya és fia körül forog az egész cselekmény. Kaarna (akinek vezetékneve csak a regény végén derül ki, és ez az apró információ a teljes mű újraértelmezésére készteti az olvasót) és anyja, a nemzetközi sikereket elért pszichoterapeuta, dr. Alice Kaarna az évek során igencsak eltávolodtak egymástól. Elhidegült kapcsolatukon Alice demenciája sem segített.
Kaarna reggele hétköznapi, egyszerű örömökkel indul. Mindez megváltozik, amikor telefonhívást kap Cseresznyéskertből, a demenciával küzdők otthonából, hogy édesanyja halálos ágyához siessen. Késve érkezik, és még arra sincs ideje, hogy elmerüljön a gyászban, máris kezdetét veszi az események őrült, hihetetlen sorozata. Innen pedig nincs megállás, Kaarna folyamatosan mozgásban van, és magával rántja az olvasót is, akiben felmerül a kérdés: mi is ez a regény tulajdonképpen? Detektívregény? Pszichotriller? Krimi? Sci-fi? Vagy mindezek együttese?
Eleinte gyakran felvontam a szemöldököm, vagy visszalapoztam, mert azt hittem, hogy elkalandozott a figyelmem, és talán nem értettem meg a szöveget. Nemegyszer előfordult, hogy visszalapoztam, arra gondolva, hogy véletlenül átugrottam egy-egy oldalt. Hamarosan azonban mottóként tűztem ki a híres angol mondatot: “It is what it is”, és ennek megfelelően olvastam tovább. Elfogadtam az abszurd helyzeteket, a váratlan fordulatokat és a félelmetes előérzeteket, hiszen bőven akadt belőlük. A szerző kiválóan mesél, Kaarnával együtt egy fergeteges forgatagba kerülünk (olykor fizikailag is kimerültem az olvasás során…), szemünk szinte szalad a sorokon, miközben agyunk folyamatosan éber állapotban próbálja összerakni az információk morzsáit. A végére sikerül, ígérem. Érthető, hogy egyeseket kifáraszt a 334 oldalon át tartó szálak kibogozása, a tények bizonytalansága, és az, hogy nehéz eldönteni, mi is történt valójában, vagy hogy a történtek mennyire valóságosak Kaarna szemszögéből. A valóság is szubjektívnek bizonyul, amelynek lehetnek (és vannak is) alternatív változatai. A történet előrehaladtával egyre több kérdőjel fogalmazódik meg az olvasóban. Mennyire megbízhatóak az emlékeink? Az idő múlásával mennyire torzulhatnak az eredeti emlékek? Megszilárdul-e a hamis emlék, ha gyakran idézzük fel a módosított változatot? Vissza lehet-e térni a demencia sötét kútjának mélyéről? A szálak egyre jobban összekuszálódnak, a tények szilárdsága is elveszti stabilitását, a mellékszereplők tovább fokozzák a groteszk hangulatot, a helyzetek pedig egyre lehetetlenebbé válnak, ráadásul mindenütt feltűnik egy furcsa macska.
Elsőre azt mondanám, hogy a cselekmény mindössze egy napot ölel fel. Egy napot, amelynek során minden szétesik, és ez arra kényszeríti Kaarnát, hogy átértékelje egész életét, múltját, jelenét és jövőjét egyaránt. De hát ebben a regényben semmi sem az, aminek elsőre tűnik, és az idővonal is legalább annyira önkényes, mint bármi más. Egyszerre találjuk magunkat a múltban és a jövőben, miközben a jelen stabilitásába próbálunk kapaszkodni, mert az legalább biztosnak tűnik. Vagy mégsem, de ezen már meg sem lepődünk. Elismeréssel adózom a szerzőnek, aki egy ilyen furfangos történetet ilyen lebilincselő módon mesélt el. Annyi izgalmat átéltem, amennyit csak lehetett. Az első oldaltól az utolsóig sikerült fenntartania az érdeklődésemet, és amikor már kezdtem úgy érezni, hogy ura vagyok a helyzetnek, értem én, hogy mi folyik itt, még egy csavart tett a cselekménybe. Azt gondoltam, hogy ez a történet olyan, mint egy hagyma, rétegenként lecsupaszítható, és eljutunk a legbensőbb részéhez. De odaérve rá kellett jönnöm, hogy az irány fordított, és a belsejéből kell újraépíteni a rétegeket. „A hatalom az, hogy valaki képes darabokra tépni az emberi elmét, és kedve szerinti alakban újra összerakni azt.” Ugyanilyen elismeréssel gondolok a fordítóra is, aki lehetővé tette, hogy anyanyelvemen olvassam ezt a történetet.
Illene most a nyelvezetről is írnom, de bevallom, annyira magával ragadott a történet, hogy nem időztem ilyen részleteknél, eszembe sem jutott ilyesmit megfigyelni. Amit viszont megfigyeltem, hogy nagyfokú figyelmet követelt ez a könyv. Furfangos, csavaros volta miatt nagyon is jelen kellett lennem, így távol állt az olyan olvasmánytól, amelyet egy hosszú, fárasztó nap után veszek kézbe, hogy félig-meddig éber állapotban, passzívan pihengetve olvashassak. Emiatt nem is hurcoltam magammal mindenhová, ahogyan a könyveimet szoktam, cserében alig vártam, hogy hazaérjek hozzá.
Szeretettel ajánlom minden olyan felnőtt olvasónak, aki kedveli a fortélyos, agyafúrt és leleményes történeteket. Azoknak az olvasóknak, akik nem félnek “újrakeretezni a teljes történetet”, mikor a végére érnek. Azoknak is, akiket érdekel a pszichológia és a farmakológia, külön-külön vagy együttesen. Végül, de nem utolsó sorban azoknak, akik egyszerűen csak egy jó könyvet keresnek.
És a könyv címében szereplő furcsa macska? Semmiképpen sem szabad foglalkoznunk a furcsa macskákkal. De tényleg, mindenre szabad gondolni, csak a macskákra nem. Ugye az olvasó sem foglalkozik semmiféle macskával?