Nina szép, tehetséges, sikeres és elbűvölő teremtés; mindenki, aki csak találkozik vele, varázsának hatása alá kerül. Nina mégsem leli a helyét, amióta férje, Lorenzo elhagyta őt. Pontosabban nem hagyta el, csupán nem akar vele élni. Nina minden gondolata, sőt olykor a gondolatok közötti űr is Lorenzóval van telítve. És Nina, bár maga sosem mondja ki, megszállottan függ a férjétől, aki olykor meglátogatja, vacsorázni viszi, majd újra magára hagyja, hogy reményvesztetten várja a következő telefonhívást. Nina ugyanis szinte alig hagyja el a lakását, nehogy lemaradjon ezekről a hívásokról, és azonnal készen álljon, ha férje találkozni akarna vele. Nina szereti Lorenzót. De Nina nem tudja, hogy még nem szereti önmagát.
Ha csak ennyit árulnék el erről a regényről, már sejthető volna, hogy Nina történetét nem a zajos események teszik színessé. A fiatal nő egy olyan mély érzelemvilág foglya, amelyben az egyetlen valós és jogosult szereplő a férje, aki nélkül ő csupán egy vegetáló, gépiesen működő árnyéklény. Lorenzo látszólag egyáltalán nem vágyik e kiváltságokra és a kitüntetett bánásmódra, sőt valójában ez volt az, ami menekülésre késztette. Nina azonban töretlenül és határtalanul vágyakozik a férfira, húsz év távlatából is, és teszi ezt oly kifinomult érzékenységgel, hogy nem vádolható azzal, hogy szerelme fojtogató és közönséges volna. Mégis…
Edith Bruck, a szerző nem sokat fed fel arról, kicsoda valójában ez a fiatal nő, és hogyan került Olaszországba. Mert az azért az elején világossá válik, hogy nem az olasz nép leánya, és az is felsejlik, hogy esetleg komoly traumák sorozatát élte meg. Ennél többet azonban nem tudunk meg, legalábbis nem azonnal, és nem direkt módon. Csupán annyi derül ki, hogy férjével külön élnek; ám a regény már az első pillanattól fogva egy belső utazásnak ígérkezik, és ezen az úton bontakozik ki egy holokauszttúlélő megrendítő élettörténete. Tanúi lehetünk, amint egy negyvenes évei közepén járó, intelligens és sikeres nő miként adja meg magát a tehetetlenségnek, és hogyan válik saját hiedelemvilágának foglyává.
Érdemes megfigyelni a kort, amelyben a történet játszódik, és amelyben a regény is íródott. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején járunk. Abban a korban, amelyben a nők társadalmi szerepe, jelenléte erőteljes fordulatot vesz, ugyanakkor erősen jelen van a (mai szóhasználattal élve) szexista megközelítés, bánásmód. Érezhető továbbá a szexuális forradalom előszele, a szabadosság és a „mindenki mindenkivel” elv is, mely Nina életében is megmutatkozik. Furcsa és érthetetlen habitusú barátai vannak, felbukkannak szerelmek és különféle kapcsolatok, ő azonban egyetlen férfit akar. A pszichológiában csekély jártassággal is szinte azonnal felismerhető, hogy az eszményített szerelem mögött milyen mértékű félelem és kötődési zavar húzódik. Ez a szegény nő rendszeresen elsiklik a tény fellett, hogy a férje azért hagyta el, mert túl sok volt neki az, amit adott. Ő azonban sem nem haragszik, sem nem lép tovább, ahogy nagy valószínűséggel minden kiegyensúlyozottabb nő tenné, hanem továbbra is sóvárogva várja, hogy a férje végre megbékéljen az elkötelezettség állapotával, és újra együtt lehessenek. Ettől a ponttól kezdve Nina élete és egészsége rohamos hanyatlásnak indul: gyenge, étvágytalan és szédül, ha imádott Lorenzója nincs a közelben, de azonnal jobban lesz, amint a férfi megjelenik. Valósággal irritáló ennek a nőnek a viselkedése, aki minden más helyzetben kiváló társaság és elbűvölő hallgatóság, ám a férfi függvényében csupán egy báb. Állandóan a múltban él, nosztalgiázik, régi leveleket olvas, és képtelen felfogni azt, hogy ő nem kell úgy, ahogy van; Lorenzo bármilyen kedves vele, lényegében elutasítja őt, ráadásul bizonyos helyzetekben úgy kezeli, mint egy kisgyereket. De hát nem csoda, hiszen úgy is viselkedik. A kérdés az, vajon képes lesz-e kiszabadulni a saját börtönéből, és egyszer nemet mondani?
Edith Bruck regénye sokrétű, mély és megrendítő. Főszereplője a magyar származású zsidó nő, Nina, aki kétségbeesetten vágyik a szeretetre, mert valószínű, hogy már kislány korában sem kapott belőle eleget, azután pedig haláltáborba vitték. Ezt persze csak részben fejti meg ő, a többi a mindenkori olvasóban éri el jelentését. Ebben a könyvben a holokauszt olyan háttértörténetével, másképp szólva következményeivel találkozunk, amelyet ritkán szoktunk elbeszélések tárgyává tenni. Felvetődik a kérdés: mi történik az áldozatokkal a háború után? Hogyan épülnek be és jelennek meg az átélt traumák az életük során? Nina története mutatja, hogy a családi események, az emberi kapcsolatokban szerzett sérülések nem maradnak nyom nélkül. A lélektani ábrázolások és sztereotíp megfogalmazások mindenütt érvényesek, hiszen a világot az ok-okozat törvényszerűsége építi fel. Ez nagyon szépen és árnyaltan jelenik meg a regényben, jól látható az, hogy melyek azok az előzmények, amelyek a jelen helyzet kialakulásához vezettek. Látni a kendőzőtt kétségbeesést Ninában, ahogy alkalmi szerelmek karjaiban keres menedéket, elszomorító és elgondolkodtató, mennyire fontos számunkra is az, hogy jól szeressenek bennünket. Érdekes lett volna megkérdezni a férjet, Lorenzót, hogy ő hogyan élt ezzel az asszonnyal, és hogyan élte meg őt. Talán ez adja ennek a regénynek a nagyszerűségét: az író képes az olvasóban felébreszteni a továbbgondolás képességét, nem pusztán tényközlésre hagyatkozik.
Edith Bruck (1931) Magyarországon született, a második világháború alatt egész családját deportálták. Lánytestvérével túlélte a haláltábort, és több évi költözködés után végül Olaszországban telepedett le. Költőként, íróként és újságíróként is dolgozott, máig aktív, előadásokat tart. Önéletrajzi írása, a Ki téged így szeret a holokauszt-irodalom jelentős példánya. Edith Bruckot „az életben maradt Anne Frank”-ként is említik.