Fájdalmas-szomorú könyv a Stoner. Nem szól semmi egyébről, mint egy ember életéről. Egy saját kis univerzumról. Nem csoda, hogy első megjelenése idején, 1965-ben, nem kavart nagy port, hiszen akkoriban a világ még tele volt William Stonerekkel. A dolog ugyan mit sem változott azóta, csupán a hogyanja lett más, épp ezért vált lehetségessé a mostani, a kései elismerés.
Annak ellenére, hogy a könyv jól megírt, nem egy jó könyv. Hiányzik belőle az az apróság, ami miatt nem tudod letenni, aminek köszönhetően minimum egy év múlva is fogsz emlékezni rá. Tulajdonképpen egyetlen olyan fejezete van, ami valamilyen szinten érzelmeket ébreszt, a többi rideg, érzelemmentes.
Leveleket, naplórészleteket és az ’56-os eseményeket fűzi össze Száraz Miklós György egy könyvvé. Családregény? Igen. Szerelmi történet? Igen. A ’40-es, ‘50-es évek politikai térképének skicce? Igen. Aparegény. És anyaregény. Nem is tudni, hogy tulajdonképpen ki emeli ki a másikát: az anya vagy az apa. Az egyetlen, aki jószerével kimarad a könyvből, az maga az író. A fiú. És ez így van jól.
A kötet, ha akarom, esszéregény, ha akarom, nem. Egészként és különálló darabonként is ugyanolyan élvezetes. Ha regényként tekintünk rá, akkor ez egy lazán összefűzött, ismétlődő szereplőket tartalmazó írás, aminek a fülszöveg állításával szemben van cselekménye. Nem koherens ugyan, de van. Nem is követi mindig a kötelező-klasszikus nyomvonalat, de ettől még létezik.
A regény valóság és fikció keveréke. A fikció természetes bármilyen életrajzi regény esetében, hiszen a párbeszédekről és hasonlókról általában nincs pontos, egykorú feljegyzés, így ezt az írónak kell kitalálnia. Jens Johler azonban ennél sokkal többet tett: beleszőtt a könyvbe egy múlhatatlan szerelmi szálat, egy sohanemvolt operát és mindezek következményeit.
A könyv nem csak történelmi, hanem kultúrtörténeti csemege is Európa ezen, közép-keleti feléből, nem beszélve az olyan érdekességekről, hogy melyik császárnak volt pl. dodója, értekezik Bartók zenéjéről, a csernovici metropolita palotájáról, elvisz egy röpke látogatás erejéig a prágai Csillag Vadászházba, amit I. Ferdinánd kezdett építtetni nyári rezidenciának, majd a cionizmus vezéralakjának, Herzl Tivadarnak államteremtő próbálkozásairól is beszámol.
Radnóti Mikósné Gyarmati Fanni Naplója irodalomtörténet, annak minden izgalmával: versek apropója, születése, műfordításoké, felbukkant, majd elvetélt vagy soha meg nem valósult ötletek tárháza, első megjelenések dokumentálása. Ami pedig a kortársakat illeti, nyüzsgő, izgalmas rögzítése mindannak, ami a Fanni-Miklós házaspár közvetlen baráti- és ismeretségi körében történt.
A kötet tartalmaz rendkívül gyenge írásokat, teljesen jellegteleneket, pár közepest és néhány nagyon jót. Nos, az utóbbi két kategória az, amiért érdemes beruházni a könyvbe. Ellentétben Abercrombie írásával, amit nem lett volna szabad kezdő novellának betenni, Gillian Flynn novellája nagyon jó. A név nem minden, ez most is kiderült.
Fél ével ezelőtt még nem is tudtam arról, hogy létezik valahol a világon egy portugál író-muzsikus-grafikus-rendező (noha ő attól még evidencia volt), aki megalkotta ezt a kitűnő témájú, jól illusztrált, nagyon jó mondatoktól hemzsegő könyvet, amit az ember legszívesebben több ezer oldalon át olvasna. Ez sajnos nem lehetséges, ám újraolvasni mindig lehet, és ezt a könyvet kell is.
Sylwia Chutnik regényét olvassák el mindazok, akiket érdekel a téma, akik egyáltlán nem ismerik a gender-regény fogalmát és mindazok, akik érzékenyek a társadalmi és szociális kérdések iránt, akár úgy is, hogy a gender fogalma hidegen hagyja őket. Fontos könyvnek tartom, és a jobb későn mint soha elvén örülök, hogy végre magyarul is olvasható.
