Ha csak egyetlen jelzővel lehetne jellemezni J.D. Barker könyvét, akkor gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy pörgős. A szerző által preferált műfajban ez általában a mérleg pozitív serpenyőjében szokott megjelenni – itt sincs másképp. Ha viszont arra kérnének, hogy ezt a pozitív serpenyőt még négy öt jelzővel töltsem meg, igencsak gondban lennék, főként, ha nem szeretnék leragadni a közhelyek szintjén.
A regény cselekménye szórakoztató és pörgős, ugyanakkor sokkal képlékenyebb és csapongóbb annál, mint amit a szerző két előző regényében tapasztalhattunk – emiatt pedig lehet némi hiányérzetünk. Engem azonban maximálisan kárpótolt a sajátos harlemi hangulat, aminek köszönhetően néha azt éreztem, hogy még legalább egy ekkora terjedelemben képes lennék olvasni a regényt.
Ha pusztán novelláskötetként tekintek rá, akkor azt mondhatom, hogy bár Nesbø egy teljesen új arcát mutatta meg, összességében véve egy nem túl izmos próbálkozás volt – már csak az írások számát tekintve sem –, ha azonban úgy veszem, hogy tulajdonképpen kaptam egy egészen korrektnek mondható kisregényt, bónuszként kiegészítve pár novellával, akkor alapvetően elégedett vagyok.
Annak ellenére, hogy Octavia E. Butler disztópiája, ‘A magvető példázata’ közel harminc éve jelent meg, 2020-ban New York Times bestseller lett. Aktualitását nem utolsósorban annak köszönheti, hogy szinte napjainkban (2024–2027 között) játszódik. Ez nyilván óhatatlanul is adja magát egy összehasonlításra, szerintem kevesen vannak, akiket nem foglalkoztat a könyv kapcsán a gondolat, hogy vajon ma hogyan néz ki a valóságban az, amit Butler harminc évvel ezelőtt elképzelt.
Akárcsak korábbi könyvében, a szerző itt is a múlt, a jelen és a jövő hármas idődimenziójában járja körül a kérdést az egyes fejezetekben: jelentős hangsúlyt fordít a történelmi előzményekre, a törésvonalak kialakulásának múltban gyökerező körülményeinek ismertetésére; részletesen tárgyalja ezek hatását az érintett országok, társadalmak, közösségek mindennapi életére; illetve foglalkozik a lehetséges megoldásokkal, jövőképekkel.
Clare Mackintosh élvezhető nyelvezetben ír, kellőképpen felkészültnek tűnik bizonyos, a regény szempontjából fontos kérdésekben, és a szerkezeti felépítésnek valamint az ebből kínálkozó írástechnikai lehetőségek kihasználásának köszönhetően sikerült magát a történetet izgalmassá tenni; mindezek pozitívumai a regénynek, de nem válik tőlük kiemelkedővé a ‘Húsz óra a halálig’.
A Hosszú, fényes folyó egyfelől egy szívszorongató és elgondolkodtató családi történet, másfelől megrázó – társadalomkritikától sem mentes – portré az opioid-válság áldozatairól, akik számára a közeg, amiben felnőnek és élnek, szinte a kitörés legkisebb esélyét sem adja meg, harmadrészt pedig egy nagyon érzékletes városleírás.
‘A földrajz fogságában’ egy tartalmas, információgazdag és szórakoztató mű, igazi csemege a földrajz és politika, illetve a kettő közötti kapcsolat iránt érdeklődőknek. Témaválasztása inspiráló, a nyelvezete közérthető, mégis szakszerű, megközelítésmódja az elfogultságtól mentes, a tartalma jól strukturált.
Ian Kershaw könyve a maga nemében hiánypótlónak számít, és ha valaki szeretné jobban megérteni a XX. századot, anélkül, hogy szakirodalmi művek sokaságát kellene átböngésznie, vagy be kellene érnie a hivatalos oktatási rendszer keretei között hozzáférhető tankönyvek biztosította lehetőségekkel, annak a polcán ott a helye.
Bár Lebegyev regénye helyszíneiben, történeteiben és hangulatában is nagyon erőteljesen kötődik Oroszországhoz, illetve a posztszovjet térséghez, nem nehéz felfedezni az analógiát saját közép-kelet-európai valóságunkkal. Nálunk is ugyanúgy elmaradt az elmúlt évtizedekkel és tulajdonképpen az egész XX. századdal való őszinte szembenézés.
