A légiutas-kísérőként dolgozó Mina és a nyomozóként dolgozó Adam házassága mélyponton van, az egyedüli kapocs közöttük örökbefogadott lányuk, az ötéves Sophia. Nem sokkal karácsony előtt Minát saját kérésére beosztják a World Airlines légitársaság eddigi leghosszabb útvonalára, a London és Sidney közötti első közvetlen kereskedelmi járatra, így ötnaposra tervezett távolléte alatt Sophia felügyeletét Adam látja el. Mina izgalommal tekint a történelmi, húsz órás repülőút elé, amit nemcsak a világsajtó követ nagy érdeklődéssel, hanem a repülőgép business osztályán is utazik néhány celeb, köztük ismert újságírók, akik árgus szemekkel figyelnek mindent, ami a fedélzeten történik.
Néhány órával a landolás után – amit Mina szempontjából pár apró, de mint később kiderül, egyáltalán nem jelentétlen zavaró tényező árnyékol be –, a lány egy üzenetet kap, amiben együttműködésre szólítják fel annak érdekében, hogy a repülőgép ne érhesse el célját. Kérésüket nyomatékosítandó, egyértelművé teszik számára, hogy amennyiben nem engedelmeskedik, meghal a kislánya. Mina szorult helyzetbe kerül, hiszen bárhogyan dönt, elvileg nincs esélye, hogy még egyszer találkozhasson lányával. Végül mégis az együttműködést választja, abban reménykedve, hogy a húsz órányi repülőút alatt még bármi megtörténhet. Arra azonban, ami történik, igazából sem a személyzet, sem a gépeltérítők nincsenek teljesen felkészülve, így kezdetét veszi egy mindenki számára kockázatos és igencsak kétes kimenetelű játszma.
Clare Mackintsosh Húsz óra a halálig című regénye műfaját tekintve thriller. A cselekmény két szálon fut, az egyikben Mina, a másikban Adam meséli az eseményeket, mindketten egyes szám első személyben, külön fejezetekben. A két cselekményszál közé ékelve – de nem szabályos rendszerességgel –, szintén egyes szám első személyű fejezetekben a repülőgép néhány utasa mutatkozik be, innen ismerjük meg a történet pár fontosabb szereplőjének – köztük a gépeltérítőknek – az előéletét, indítékait.
Ami a regény témaválasztását illeti, a szerző nem kockáztat nagyon, nem merészkedik túlságosan ingoványos terepre, hiszen a szórakoztatóipar (könyv és film egyaránt) azért kitermelt már néhány repülőgép-eltérítős sztorit. Az újdonság a gépeltérítők indítékaiban fedezhető fel: annyit talán a spoiler vádja nélkül elárulhatok, hogy ún. klímaterroristákkal állunk szemben – akik kissé jobban bedurvulnak, mint róluk feltételezhető lenne. A klímaváltozás egyre hangsúlyosabbá válásának kontextusában tehát nehezen lehetne azzal vádolni a szerzőt, hogy a választott témának ne lenne aktualitása. A gond inkább az, hogy a géprablásos túszdráma a – kissé erőszakosra sikerült – környezetvédelemi akció témájával összefonódva untig elég lett volna, szerintem nem volt szükséges megfejelni az egészet még egy földi mini-túszdrámával is, amiben ráadásul csavarként ott vannak egy szerencsejáték-függőség következményeiből adódó – majdhogynem halálos – kellemetlenségek. Azt el tudom fogadni, hogy kellett valami izgalom a második, földi cselekményszálba is, és a dráma szempontjából túl kevés lett volna egy anyuciért szimplán csak izguló apa-kislány páros, a szerző által elképzelt formában viszont szerintem a regény igencsak túlírt lett, túl sok mindent sikerült beleszuszakolni abba a huszonegynéhány órányi történésbe. De talán még ezen át is tudtam volna siklani, ha nem lett volna folyamatosan az az érzésem – akár összességében nézem az egész sztorit, akár csak egy-egy fontosabb, fordulópontnak is tekinthető, nem ritkán kissé hatásvadászra sikerült jelenetet –, hogy igencsak gond van a történet hitelességével. Jóllehet nem feltétlenül ez a fő elvárás ezzel a műfajjal szemben, de azért más lett volna, ha sikerül egy hihetőbb, a valósághoz közelebb álló sztorit összerakni. Hangsúlyozom, nem egy-egy mozzanat nehezen hihető voltával van bajom, hanem azzal, amikor egyben, a regény által behatárolt időkeretben próbálom elképzelni mindazt, amit a szerző felsorakoztatott.
Mindezen az sem segített, hogy az egyes szám első személyű narrációnak köszönhetően a fontosabb szereplőket jobban olvasóközelbe tudta hozni a szerző; azt gondolom, hogy az ebben rejlő lehetőségeket nem használta ki maximálisan. Az egyedüli igazán kidolgozott karakter Mina, de valahogy ő is túl ellentmondásosra sikerült, több helyzet is van, amikor nehéz vele azonosulni vagy akár együttérezni, a többi karakter pedig – Adamot is beleértve – szerintem túl sekélyesre sikerült. Nem igaz, hogy nem tudunk meg dolgokat a múltjukról vagy a jellemükről, de valahogy még sincs meg az a kapocs, ami összefogná őket a történet szerves részeivé. Az, hogy egyébként Clare Mackintosh egy élvezhető nyelvezetben ír, hogy kellőképpen felkészültnek tűnik bizonyos, a regény szempontjából fontos kérdésekben (mint pl. a repülés egyes részletei vagy a repülőgépek műszaki jellemzői, a környezetszennyezés/védelem, a gyerekkori kötődési zavarok), vagy hogy a már említett szerkezeti felépítésnek és az ebből kínálkozó írástechnikai lehetőségek kihasználásának köszönhetően sikerült magát a történetet izgalmassá tenni, egyértelműen pozitívumai a regénynek, de ezektől nem válik kiemelkedővé. A Húsz óra a halálig számomra nem volt több egy átlagos, a szó szoros értelmében vett szórakoztató irodalmi olvasmánynál, ami, ha nem is a felejthető kategória, de semmiképpen sem az, amin esetleg még napokig rágódik az ember, vagy amiből hónapokkal később képes felidézni ikonikus részleteket. Korrekten, talán túlságosan is rutinszerűen megírt, majd kiszámíthatóan lezárt regény, egy szemmel láthatóan tapasztalt szerzőtől. De ennél semmivel sem több.
Clare Mackintosh az angliai Bristolban született. Észak-Walesben él férjével és három gyermekükkel. Írói pályafutása előtt rendőrtisztként dolgozott. Első regénye, a 2014-ben megjelent I Let You Go – Az igazság pillanata felkerült a The New York Times bestsellerlistájára, későbbi regényei közül pedig több is Sunday Times bestseller lett. Regényei mintegy negyven nyelvre lefordítva, több mint kétmillió példányban keltek el világszerte. Magyarul több regénye is megjelent, legutóbb a 2021-es Húsz óra a halálig.