A Kéksötétben elmosódnak a klasszikus whodunit-műfaj határai; Hawkins úgy halmozza a központi rejtélyre a rétegeket, ahogy egy festő hordja fel a festéket a vászonra, és így nagyon sokáig tulajdonképpen nem az az elsődleges kérdés, hogy ki a tettes, hanem az, hogy mi a bűntény. Afelől nincs kétsége az olvasónak, hogy van bűntény. Ott van rögtön az első oldalakon egy kifinomult alapfelvetés, miszerint Vanessa egyik alkotása emberi csontot tartalmazhat. A bizonyosságig vezető út viszont hosszú, és közben annyi mindenre derül fény, hogy a végére egy igazi útvesztőben érzi magát az olvasó.