Orhan Pamuk a mai török kultúrának az a fajta személyisége, akire minden modernizálódó irodalomnak szüksége van: a külföldi (nyugati) irodalmi törekvések és a hazai viszonyok jó ismerője, Törökország, elsősorban Isztambul szerelmese. A hozzá hasonló egyéniségek sorsa neki is kijár: a törökök nemzetgyűlölőnek tartják, mivel a török viszonyokról, elmaradottságról, sajátos hangulatokról, életérzésekről, problémákról, a jellegzetes török néplélekről kendőzetlenül, a posztmodern irodalom nyújtotta lehetőségeket kihasználva ír. Véleményem szerint hatalmas szeretettel is, de aki belülről nézi, annak talán hamarabb szemet szúr a tény, hogy a törökök európai szemmel furcsa szokásait bizony mind leltárba veszi. Az otthoni hivatalos fanyalgással ellentétben áll az olvasók lelkesedése, valamint az európai kritikusok lelkesedése, akik García Márquezhez és Umberto Eccóhoz hasonlítják regényeinek mélysége, mágikus realizmusa, ember- és életismerete miatt.
Az ártatlanság múzeuma kiváló ürügy szerelmes Isztambuljának bemutatására. A regény sokkal bonyolultabb annál, semhogy egyetlen szóval megjelölhetném a témáját. Attól függően ki, milyen céllal, milyen okból és milyen élettapasztalattal veszi kézbe, a regényt egyaránt értelmezhetjük az ártatlanság, a szerelem, a csalódás, a boldogság, az élet értelmének keresése, a család, vagy éppen az írás művészetének könyveként. Ugyanígy nem egyértelmű az sem, ki a főszereplő. Első nekifutásra maga az elbeszélő az, hiszen saját történetét írja meg. Mivel azonban a férfi minden figyelme, minden érzése és tette a gyönyörű Füsun felé irányul, mondhatjuk azt is, hogy a lány lesz főszereplővé. Ha pedig mélyebbre nézünk, nyugodtan állíthatjuk azt is, hogy az igazi főszereplő maga a hatalmas, élő, lélegző Isztambul, “aki” befogadja, a Boszporusz vizében tükrözi, szűk kis utcákba rejti az egymásba fonódó élettörténeteket, köztük Kemál Bey és Füsun szokatlan históriáját.
Legnagyobb csodálkozásomra a szerző a regény vége felé furcsa csavart alkalmaz. Az egyes szám első személyű elbeszélés egyszercsak elbeszélőt cserél, mikor kiderül, hogy Kemál Bey egy író ismerősét, a komolynak és felelősségteljesnek ítélt Orhan Pamukot kérte meg történetének megírására, mivel úgy érezte, a téma meghaladja tehetségét. A regény utolsó lapjain így alkalma lesz nemcsak saját történetét kommentálni, hanem az elbeszélőhöz fűződő viszonyát, illetve az elbeszélő és a történet viszonyát is. Igazi posztmodern átfedés-háló keletkezik ezzel, újabb jelentésrétegeket kölcsönözve a könyvnek. És a meglepetések itt nem fogynak el, hiszen a könyv lapjain található például egy múzeumi belépőjegy is, ami egyszeri belépésre jogosítja fel a könyv tulajdonosát, az ártatlanság Isztambulban valóban létező múzeumába.
Mivel a regény leghangsúlyosabb vonulata mégis Kemálnak a Füsun iránti szerelme, szólnom kell erről is néhány szót. Mire az olvasó leteszi a könyvet, egészen biztos, hogy legalább néhányszor újraértelmezi a szerelmet. Könnyed kis kaland lenne, aminek során egy férfi ágyba visz egy neki megtetsző ifjú hölgyet? Vagy döntés arról, kinek adja az ember lánya az oly nagyra becsült szüzességét? Esetleg megszállotság, ami miatt egy férfi elhagyja megszokott életmódját, és rögeszmésen gyűjteni kezdi a lányhoz kapcsolódó tárgyakat, vállalva a kiközösítést, az “őrült/perverz gyűjtő” szerepét? A csendes szemlélődés boldogsága, ami nélkülöz minden kifejezhető nemiséget, de magába szívja az ember teljes lelkét? Maró féltékenység, vagy netán a házasság nyugalma? Vagy a remény, hogy egyszer majd minden olyan lesz, mint szeretnénk? A számtalan metamorfózison átmenő érzés kézzel fogható eredménnyel zárul: egy múzeummal, mely nemcsak dokumentálja egy szerelem történetét, nemcsak igazolja Kemál Bey évekig tartó szenvedélyét, hanem vigaszul is szolgál a magára maradt férfinak.
Bárhogy igyekszem, nem sikerül szavakba foglalni a rengeteg gondolatot, érzést, amit bennem a regény ébresztett, annak ellenére, hogy kezdetben az egész ábrázolt világ nagyon sekélyesnek hatott, a török gazdagok életmódja fenemód unalmasnak és felületesnek, Kemál szerelme pedig önzőnek. Egy ideig úgy tűnt, a regény nem tud kilépni a szüzesség és a házasság előtti szexualitás tabutémájának és a különböző döntések következményeinek taglalásából, és mintha egy olcsó, jól cenzúrázott török film lenne, egyik partiról a másik bárba vezet, hogy csempészett külföldi italokkal, vagy pár pohárka rakival tegyük emészthetőbbé a tényeket. Aztán valahol rádöbbentem, hogy a török valóságot festi olyan érzékenyen, hogy akár ott is lehetnék bármelyik helyszínen. Egy ideig bosszantott, hogy Füsun olyan egyhangúan van ábrázolva, de végül beláttam, hogy éppen ebben rejlik a könyv zsenialitása: hogy arra világít rá, hogy a legnagyobbnak érzett szerelem sem képes a “másikról” szólni, akkor sem, ha húsz évig mindennap elhiteti magával ezt az ember. A kapcsolatok alakulásának és a lélek rezgéseinek apró finomságait durva keretbe foglalják Törökország mindennapjainak legfontosabb politikai és társadalmi történései: a nemzetiségi, pénzügyi, belpolitikai gondok; csak annyira érintve meg az olvasót, mint a Füsun testébe-lelkébe belefeledkező Kemál Beyt.