Az iskolai tananyag miatt a novellairodalom olyan kiválóságai az ismertebbek az átlagolvasó körében, mint Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Gárdonyi Géza, Kosztolányi Dezső, Tamási Áron vagy Örkény István. Kétségkívül ők A Nagyok, bár mellettük és utánuk jó néhány jó tollú novellista alkot(ott) még. Én is csupán az összehasonlítás miatt idéztem ide szellemüket, hogy legyen hová besorolni Herczeg Szonja írásait. Mert amúgy nem egyszerű…
Témájukat és a szereplők környezetét tekintve mindenképpen „városi” novellák. Az elidegenedés, az elmagányosodás történetei. Belső monológok, amelyek mintha csak itt, ebben a steril, légmentes térben lennének elmondhatóak, pedig ha valós térben, valós kommunikációs helyzetben hangozhatnának el, talán jó néhány tragédia megelőzhető lenne. Mivel nem valós beszédhelyzetben elhangzó vallomások ezek, hát megrázóan őszinték. Az olvasó döbbenten, szájtátva halad végig a történéseken, együtt érez a beszélővel még akkor is, ha esetleg nem ért egyet vele. Herczeg Szonja írásait olvasva nagyon le kell engednünk az emberek többségével, a külvilággal szemben felépített (ön)védő pajzsunkat, a „Hogy vagy? – Kösz, jól, hát te? – Én is.” típusú hamis kommunikációt. Ha nem lenne irodalomnak álcázva, mindenféle kifogásokat keresve menekülnénk az ilyen történetek meghallgatásától.
De miről is van szó? Herczeg Szonja történetei a mesélők szempontjából két csoportra oszthatók: tinédzserek és felnőttek. A történetek e két korosztály tipikus vagy atipikus problémái körül forognak. Olyan tini-témák jelennek meg, mint: csúfolódás, internetes zaklatás, nevelőotthonban való élés, szülők válása, patchwork család (mostohatestvér, mostohaszülő), a „menő” csoportba való tartozás (illetve az ezért hozott/hozható áldozatok), drog.
A felnőtt-témák közül a következők kerülnek elő: szembesülés a gyerek betegségével, egzisztenciális lecsúszás (hajléktalanság, kapcsolati háló szétesése), szekta, nemi identitászavar, erőszak, bosszú, női felső vezető, kis nyugdíj, megcsalás/megcsalatás, időskori magány, telefonos átverés, sikerélmény nélküli rutinmunka, prostitúció/szexrabszolgaság, családon belüli erőszak. Mind-mind olyan téma, ami a társadalom árnyoldalát mutatja be, és nagyon fájó elfogadni, hogy van ilyen. És az is zavaró, hogy a történetek 95%-a negatív befejezésű. Még akkor is, ha nyitva hagyja az írónő a kérdéseket, egy olyan ponton vágja el a cselekményszálat, ahol a visszafordíthatatlan rossz már megtörtént. Önkínzó személyiségeknek ajánlottabb; aki szereti, ha van legalább remény a jóra, azt megviselheti a tömény tragédia-áradat.
Ami Herczeg Szonja stílusát illeti, kitűnően alkalmazkodott az írások jellegéhez: ezekben a nagyon rövid, 2-5 oldalas novellákban nem a részletes cselekménybemutatásra, jellemzésre kerül a hangsúly, és az írónő néhány mondattal remekül vázolja fel a lényeget, körvonalazza a karaktereket. Az alkalmazott nyelvi rétegek viszont nem elég változatosak: sokszor ugyanazon a nyelvezeten szólal meg nyugdíjas és tinédzser, taxisofőr és magas végzettségű felső vezető. Néhány novellában megjelenik a diáknyelv vagy az alvilági szleng, de ez a ritkább. Az írások egyszerű, hétköznapi nyelvezetük miatt sok olvasóhoz szólhatnak, de azok a befogadók, akik mélyebb értelmezésekre, elgondolkodni- és megemészteni valóra várnak, nem sokat kapnak. Jó és ütős újságcikkek gyűjteményének inkább tekinthető ez a kötet, mint művészeti alkotásnak.
Néhány szó a sorozatról is: a Scolar L!ve a fiatal magyar irodalom új fóruma, amely láthatóvá – és olvashatóvá – teszi a tehetséget. A két sorozatszerkesztő, Babiczky Tibor és Illés Andrea folyamatosan szemlézi a folyóiratokat, valamint az irodalom online „lelőhelyeit”, így válogatja össze a (leendő) szerzőket. Az egyik legfontosabb cél a kötet nélküli pályakezdők elindítása (és felépítése) az irodalmi színtéren. A Scolar L!ve emellett fókuszba kívánja helyezni azokat a „már bizonyított” alkotókat is, akiknek munkássága eddig a megérdemeltnél valami miatt kevesebb figyelemben részesült.