Bob Woodward egyike a legismertebb amerikai újságíróknak. Az 1974-ben publikált, a Watergate-ügyet feldolgozó Az elnök emberei óta tudjuk, hogy mindenkinél jobb forrásai vannak Washingtonban. Azt tartják róla, hogy előtte minden ajtó megnyílik a fővárosban, ott lehet a bizalmas tájékoztatásokon, állítólag Bush elnök többször is személyesen fogadta az Ovális irodában (és ezzel nem sokan dicsekedhetnek), s hogy őmaga hívhatta meg vacsorára Donald Rumsfeld védelmi minisztert. Bob Woodwardról elmondhatjuk tehát, hogy washingtoni körökben igazi bennfentes, az írásai pedig „hitelesek és tárgyilagosak”.
A támadás terve az iraki háború előkészületeiről szól. Úgy tűnik, Woodward valóban ott volt minden eligazításon, elsőkézből szerzett információkat a döntéshozók lépéseiről, exkluzív interjúkat készíthetett a Bush-adminisztráció tagjaival. Félelmetes, ahogy szárazon elénk tárja, miként készülnek az elnök beszédei, hogyan dolgozik egy csapat azon, hogy az elnök száját elhagyó mondatok után milliók érezzék úgy, hogy a „Gonosz Tengelye” valós fenyegetést jelent az amerikai állampolgárokra. Képet kapunk arról is, miként és miért habozott Colin Powell támogatni a kormány azon igyekezetét, hogy Szaddám Husszeint eltiporják a Föld színéről, vagy hogy George W. Bush milyen okos húzással állította végül az ügy mellé őt.
Az tény, hogy amit Woodward ebben a könyvben leír, az tárgyilagos. A hitelességében azért kételkednék. Azt pedig hangsúlyoznám, hogy A támadás terve ebben a formában hiányos. Woodward szinte semmit nem ír arról, hogy a szövetséges csapatok Irakban végül egy fia tömegpusztító fegyvert sem találtak, és erről a titkosszolgálatoknak bizony előre, már a támadás tervezésekor tudniuk kellett. Woodward a könyvhöz az előszót pontosan egy évvel a támadás után írta, azaz éppen elég idő eltelt ahhoz, hogy tudja: a Bush-adminisztráció vádja, miszerint Szaddám Husszein tömegpusztító fegyverekkel fenyegeti a világot, hamis volt. Arról sem esik szó, hogy Bush elnököt milyen mértékben mozgatták személyes jellegű indíttatások a Szaddám Husszein elleni háború kirobbantásában (ahogyan arra Eric Laurent utal az elnökről írt könyvében).
Hasonlóképpen hiányoltam a könyvből olyan jellegű összefüggéseknek a pártatlan feltárását, amelyek alapján a Bush-adminisztráció Irakot a nemzetközi terrorizmussal és a szeptember 11-ei eseményekkel hozta kapcsolatba – természetesen itt mellőzve minden összeesküvés-elméletet, és csakis a tényeket véve alapul.
Ha A támadás terve „a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utáni lépések és döntések hátterét kutatja” (ahogyan azt a magyar kiadás belső borítója hirdeti), akkor szerintem ez a könyv lehet hiteles és teljes mértékben lehet tárgyilagos is, de nem teljes, és legfőképpen nem pártatlan.
A könyben az Ovális irodában, szűk körű összejöveteleken és megbeszéléseken készült fotók találhatók, amelyek némelyike igencsak bizalmas, meghitt légkört áraszt. A kötetet részlete tárgymutatóval látták el. A magyar kiadás igényes munka: minőségi, időtálló papírra nyomtatott, keményfedelű kötet, borítóvédővel.