A Forsyth-könyvekben az a jó, hogy a történet egy- vagy több szála is egy teljesen banális, hétköznapi, minden ízében hihető esemény következményeként kel életre. Fogalmazhatok úgy is: Forsyth valamilyen formában a pillangóhatásra alapoz, és ezt nagyon jól csinálja. Az Odessa-ügyirat cselekménye is valahogy így indul. Peter Miller oknyomozó újságíró azért áll meg az autópályán, mert meghallja a rádióból a hírt, miszerint Kennedy elnök merénylet áldozata lett Dallasban. Pedig ha nem állt volna meg, nem veszi észre a száguldó mentőautót, nem ered az ügy nyomában egy új sztori reményében , nem szerez tudomást egy öregember öngyilkosságáról, nem kezd el nyomozni egy volt SS-százados után – és nem születik meg Az Odessa-ügyirat. Bevallom, én örülök, hogy Peter Miller német újságíró bekapcsolta a rádiót 1963 november 23-án. Remek Forsyth-könyv született a történetből, ezt kár lett volna kihagyni.
Miller energiát nem sajnálva veti bele magát a nyomozásba, hogy megtudja, milyen titkot hagyott maga után a szerencsétlen öngyilkos. Így bukkan az egykori SS-százados Eduard Roschmann nyomára, aki sok más náci bűnöshoz hasonlóan az igazságszolgáltatás elől bújkál. Ahogyan azt már Frederick Forsyth-tól megszokhattuk: a regény lapjain, a kitalált figurák között számos valóságos alak szerepel, így a rigai koncentrációs tábor egykori parancsnokának, Eduard Roschmannak a története is teljes mértékben igaz.
Frederick Forsyth Az Odessa-ügyiratban egy eddig kissé szokatlan terepre merészkedik: a történetbe ágyazva második világháborús drámát fest meg, miközben főszereplője náci háborús bűnösöket üldöz. Teszi mindezt olyan szinten, mintha soha másról nem írt volna.